7. rész: A helyreállítás gondviselése és a történelem előrehaladása

A földi Mennyország olyan társadalom, amelynek szerkezete a tökéletes emberre hasonlít. A bűnbe esett társadalmat ekképpen úgy is tekinthetjük, mint amely a bűnös ember mintájára épül fel. Legkönnyebben tehát egy bűnbe esett ember lelki életének vizsgálata vezet el ahhoz, hogy megértsük azoknak a társadalmaknak a történelmét, amelyeket a bűnös emberiség hozott létre.

A bűnbe esett embernek van egy eredeti lelke, amely a jóra ösztönzi, és egy gonosz lelke, amely gonosz vágyakkal tölti el és fellázítja az eredeti lélek ösztönzései ellen. A két lélek kétségtelenül állandó harcban áll egymással, s változó és ellentmondásos viselkedésre tesz hajlamossá bennünket. Minthogy az emberi társadalom olyan egyénekből áll, akikben szüntelen harc folyik önmagukkal, elkerülhetetlen, hogy egymással való kapcsolatteremtésük is viszályokkal és konfliktusokkal teli legyen. Az emberi történelmet az idők folyamán állandóan változó, konfliktusokkal teli társadalmi kapcsolatok formálták, s emiatt szükségszerűen küzdelmek és háborúskodások jellemezték.

Az eredeti és a gonosz lélek közötti örökös harc közepette az ember azonban mindig arra törekszik, hogy visszautasítsa a rosszat és a jót kövesse. Ha küzdelmeikből győztesen kerülnek ki, erőfeszítéseik igaz tetteikben is megmutatkoznak. Az eredeti lélek munkálkodása folytán még a bűnös ember is fogékony Isten helyreállítási gondviselésére, és képes cselekedni a jó megvalósulásáért.

A történelmet tehát olyan emberek mozdítják előre, akik a jó és a rossz forgatagának közepette is elszánt erőfeszítéseket tesznek a rossz elutasítására és a jóság terjesztésére. Az a világ, amely felé a történelem halad, nem más, mint a Mennyország, ahol megvalósul a jóság célja. Meg kell értenünk, hogy a konfliktusok és a háborúk olyan átmeneti jelenségek, amelyek a jó és a rossz szétválasztásával ezt a végső célt igyekeznek megvalósítani. Ha olykor győz is a rossz, Isten ezt arra használja fel, hogy a történelmet a jóság magasabb szintjének megvalósítása felé irányítsa. Ebből a nézőpontból felismerhetjük, hogy a történelem előrehaladását a jóság felé egy – Isten helyreállítási gondviselése által meghatározott – folyamat, a jóság és a gonoszság állandó szétválasztásának folyamata vezeti.

Eközben Sátán azoknak a vérségi kötelékeknek az alapján, amit az első emberpárral alakított ki, a bűnbe esett emberek felhasználásával azon dolgozott, hogy Istent megelőzve létrehozza az Isten által eltervezett eszményi társadalom torz, romlott formáját. A történelem folyamán ennek eredményeként lehettünk szemtanúi olyan társadalmak felemelkedésének, amelyek az isteni törvények megfordítására épültek. Az emberi történelem végén, mielőtt Isten helyreállítaná a földi Mennyországot, Sátán a Mennyország elferdített képmására felépít egy törvényekkel szembenálló világot: a kommunista világot. Mindez azt példázza, hogy Sátán, aki a történelem kezdetekor már fejhossznyi előnnyel indult, miképpen utánozta Isten terveit, Istent magát megelőzve. A helyreállítás gondviselésének folyamatában tehát az igazi megjelenését megelőzi annak hamis képmása. Az Alapelvnek ez a megközelítése magyarázattal szolgálhat Jézusnak arra a próféciájára, mely szerint Krisztus második eljövetele előtt hamis Krisztusok jelennek majd meg.

7.1 A történelem előrehaladása a helyreállítás gondviselésének korszakában

A történészek egy csoportjának véleménye szerint a bűnbe esett emberek által létrehozott első társadalom egy primitív ősközösségi társadalom volt. Isten gondviselésének a nézőpontjából a bűnbe esett emberek által felépített kezdetleges társadalmak Sátán-központúak voltak. Noha Sátán talán olyan társadalmat akart megteremteni, amelyben az emberek megosztják egymással javaikat, az pusztán csak a hiányos utánzata lett volna annak a társadalomnak, amit Isten a tökéletes jellemű emberekkel szándékozik megvalósítani; amit az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek jellemeznek. Tekintet nélkül a felépítésére, a sátáni, primitív társadalom nem lehetett volna mentes a küzdelmektől és a megosztottságtól. Ha mégis az lett volna, úgy változás nélkül fennmaradna az örökkévalóságig, és Isten helyreállítási gondviselése soha nem teljesedhetne be.

Valójában a bűnbe esett ember két lelke közt dúló küzdelem okozza a belső konfliktusokat, és ez nyilvánul meg az ember cselekedeteiben, ez vezet a másokkal való összetűzésekhez. Emiatt egy sátáni, kezdetleges társadalom, melynek célja a közösségi lét fenntartása, képtelen lett volna békében élni. Azzal a folyamattal párhuzamosan, ahogy ezek a kezdetleges társadalmak különböző gazdasági és társadalmi kapcsolatokkal rendelkező, összetettebb társadalmakká fejlődtek, konfliktusaik is elkerülhetetlenül kiterjedtek. Az eredeti léleknek köszönhetően, amely az embereket Isten helyreállítási gondviselésének felismerésére ösztönzi, a viszonylagos jó és rossz közti megosztottság bizonyára minden primitív társadalomban megjelent, amely sátáni befolyás alatt állt.

Ha megvizsgáljuk a Sátán irányítása alatt álló társadalmi fejlődés folyamatát, látható, hogy a nemzetségekre alapuló társadalmak a primitív társadalmak tagjai közti megosztottság következtében jöttek létre. Ezek a társadalmak befolyásuk kiterjesztésére törekedtek, területük és hatalmuk növelésével nemzetségi társadalomból feudális, majd monarchikus társadalmakká alakultak át. Sátán Istent megelőzve valósította meg ezt, hiszen értette Isten tervét, aki a bűnös világból a jó egyének kiemelésével akarta felépíteni a jó nemzetségi társadalmat, majd ezt szánta kiterjeszteni egy jó feudális társadalommá, hogy végül elérje egy olyan jó királyság szintjét, amely területében és hatalmában elegendő ahhoz, hogy a Messiás eljöjjön és munkáját elvégezze.

Isten kihívta Ábrahámot a bűnbe esett világból, hogy a jóság zászlóvivője legyen, és olyan leszármazottakkal áldotta meg, akik megtartották Isten Igéjét. Isten az ő leszármazottaiból nevelte fel az első izraelita nemzetséget. Egyiptom földjére nemzetségként léptek, ám arra az időre, amikor Egyiptomot elhagyták, hogy Kánaánba menjenek, már törzsi társadalommá fejlődtek. A bírák korában az izraelita társadalom feudális társadalom volt.

Feudális társadalmon ebben az esetben olyan társadalmat értünk, melynek politikai rendszerét az úr-szolga kapcsolatát jellemző szolgálat és engedelmesség határozza meg, gazdasági rendszere pedig elszigetelt területek önellátó, kis egységeiből áll. A bírák korában az izraelita társadalmat ilyen körülmények jellemezték. Amikor az izraeliták Kánaán földjére értek, mindegyik törzs kapott egy darab földet. A bírák, akik ezeket a területeket kormányozták, a korai középkori Európa püspökeihez és feudális uraihoz hasonló szerepkörrel rendelkeztek.

A feudális társadalom egyik jellemzője, hogy a nép átveszi uralkodója hitét és engedelmeskedik parancsainak. Amíg követi urát, aki Isten Igéjéhez hűséges marad, addig a nép is Isten oldalán áll. Az úr-szolga kapcsolatra épülő politikai rendszer és az önellátó gazdaság, amely nagy részben elszigeteli őket a külvilágtól, lehetővé teszi, hogy hatékonyan ellenálljanak Sátán kívülről jövő támadásának. A nemzetségre épülő társadalmak feudálissá való átalakulásának legfőbb célja az, hogy az addig Sátánhoz tartozó tulajdonok és emberek visszatérhessenek Isten oldalára. Az Isten uralma alatti terület növekedése egyre jobb feltételeket teremt a sátáni támadások elhárításához. Az isteni gondviselés tervének birtokában, saját uralmának fenntartása érdekében Sátán arra törekedett tehát, hogy már évszázadokkal korábban létrehozza a saját feudális társadalmait.

A korai Izrael feudális társadalmának gondviselési célja az volt, hogy megvesse a nagyobb területű és erősebb hatalommal rendelkező monarchikus társadalom alapjait. A feudális társadalomban korábban megszilárdult, kisebb politikai és gazdasági egységeket a monarchikus társadalom egyetlen, nagy népességű, erős gazdasággal és kellően védelmezett önállósággal bíró területben egyesítette. Izrael egyesült királyságának megalapításával Saul király ezt a folyamatot indította el.

Jézusnak a Királyok Királyaként kellett eljönnie. Isten annak a célnak a szolgálatában építette fel a monarchikus társadalmat Izraelben, hogy elég szilárd alap készüljön ahhoz, hogy a Messiás eljöhessen és a Királyok Királyaként uralkodhasson.

Sátán már jóval előbb átlátta, hogy a monarchia felépítése mögött a Messiás fogadását előkészítő gondviselés húzódik, és a gondviselés megakadályozására Istennél korábban felépítette saját monarchikus társadalmait. Egyiptom első dinasztiája már több évszázaddal Izrael Egyesült Királysága előtt létrejött, és a fáraók uralta Egyiptom mintegy harminc dinasztián keresztül fennmaradt. Babilónia régi királysága Hammurabi király uralkodása alatt egész Mezopotámiát kormányozta Kr. e. a 18. században, a hittiták pedig Kr. e. a 14. században Szíria körzetében a Közel-Keletet vetették kormányzásuk alá. A viszonylagosan jó és rossz királyságok között még a sátáni világban is állandó háborúskodás zajlott, ami a jónak és a rossznak a szétválásához vezetett. Ez a törekvés a jóság felé az eredeti lélekben gyökerezik, ami fogékony a helyreállítás gondviselésének hívására.

Ha Salamon király a végsőkig Isten akaratát szolgálta volna, akkor az Istentől származó politikai képességeit fel tudta volna használni arra, hogy egyesítse a Közel-Kelet nemzeteit. Egybeolvasztotta volna az akkoriban gyenge egyiptomi, mínoszi és mezopotámiai civilizációkat. Ily módon egy világméretű birodalmat építhetett volna ki, ahova eljöhetett volna a Messiás és Isten földi uralmát megvalósíthatta volna. Salamon azonban sajnálatos módon bálványokat kezdett el imádni. Isten emiatt egy olyan gondviselés megnyitására kényszerült, amelyben a fájdalmas módon felépített monarchikus társadalmat szét kellett darabolnia.

Mivel Izrael egyesült királyságának uralkodói nem teremtették meg a Messiás alapját, és azt a munkát sem végezték el, amelynek alapján Isten helyreállíthatta volna uralmát, Isten két részre osztotta a királyságot: az északi Izraelre és a déli Júdeára. Látván, hogy továbbra is vétkeznek akarata ellen, Isten hagyta, hogy Asszíria pogány népei lerombolják Izrael északi királyságát. Az asszírok már Kr. e. a 8. században elfoglalták az ősi Közel-Keletet, Egyiptomot is beleértve, és létrehozták az első világhatalmat. Júdea királysága egy ideig kitartott Isten akarata mellett, később azonban fellázadt ellene. Isten így megengedte, hogy az Asszíriát időközben kiszorító második világhatalom, az új Babilóniai Birodalom elfoglalja Júdeát.

Miután Júdea elesett, Isten nem ültetett új királyt Izrael trónjára, hanem a Messiás érkezéséig hátralevő idő nagyobb részében egymást követő pogány birodalmak uralma alá vetette a zsidókat. A legjelentősebb ezek közül a demokrácia ideológiai kereteit megteremtő hellén kultúra volt. Izrael társadalmának képét Isten a demokrácia mintájára formázta meg, hogy az eljövő Messiást a nép saját akaratából, szívből üdvözölje és válassza meg királyává. A zsidó nyilvánosság azonban nem emelte fel ilyen módon Jézust. A nyilvános támogatás hiánya miatt Jézust megfeszítették. A kétezer évvel korábban kezdődött gondviselés – melynek kezdetén Ábrahámot és leszármazottait Isten kihívta a bűnös világból – végül csak szellemileg ért célt.

7.2 A történelem előrehaladása a helyreállítás gondviselését meghosszabbító korszakban

7.2.1 A helyreállítás gondviselése és a nyugat történelme

A kereszténységet hosszú időn keresztül üldöző Római Birodalom végül a IV. században fejet hajtott a megfeszített Jézus előtt, és a kereszténységet államvallásnak fogadta el. A Földközi-tengert körülvevő régi világot egyesítő Római Birodalom eredeti, gondviselésbeli szerepe mindazonáltal az volt, hogy megvesse az alapjait Krisztus földi királyságának. Ha a zsidó nép hitt volna Jézusban mint Messiásban, és egyesült volna vele, Jézus még életében meghódította volna a Római Birodalmat, és a birodalom egész területén a Királyok Királyaként tisztelték volna őt. Jézus egy világméretű birodalmat hozott volna létre, fővárosává Jeruzsálemet tette volna. A zsidók hitetlensége azonban azt eredményezte, hogy Júdea elpusztult, a Római Birodalom pedig hanyatlásnak indult. A barbár támadások évszázada után, Kr. u. 476-ban a Nyugatrómai Birodalom összeomlott.

Isten helyreállítási gondviselésének középpontja mindezek következtében Júdeából, Isten mély bánatának földjéről átkerült Nyugat-Európába, a korábbi Nyugatrómai Birodalom területére, amelyet akkor germán törzsek tartottak elfoglalva. Ennek megfelelően a kereszténységre épülő helyreállítás szellemi gondviselése elsősorban Nyugat-Európában zajlott. Emiatt kizárólag Nyugat-Európa történelmét határozták meg szigorúan azok a szabályok, amelyek a helyreállítási gondviselés során alakultak ki.

7.2.2 A vallás, a gazdaság és a politika történelme közötti összefüggések

Isten az embert a szellemi én és a fizikai én kettős lényeként teremtette meg, hogy a szellemi világ és a fizikai világ vezetésére is alkalmassá tegye. Ha nem történt volna meg a bűnbeesés, az ember fizikai és a szellemi énje együttesen érte volna el a tökéletességet, valamint a szellemi és a fizikai értelme még a fizikai élet során teljes harmóniában egyesült volna. A bűnbeesést követően az emberek a szellemi és a fizikai világgal szemben is tudatlanná váltak, és attól kezdve Isten azon munkálkodik, hogy a szellemi tudatlanságot a vallás segítségével, a fizikai tudatlanságot pedig a tudomány eszközével megszüntesse (vö. Utolsó napok 5.1).

A vallások máig úgy segítik a bűnös embereket a szellemi tudatlanság fokozatos legyőzésében, hogy a háttérben rejlő eredeti lelküket cselekedetekre ösztönzik. Arra intik az embereket, hogy életük alapjait Isten láthatatlan, okozói világára építsék. A vallás sürgető szükségét azonban nem mindenki érzi, emiatt csak néhány kivételes ember jut gyorsan szellemi tudáshoz. A nagy többség számára a szellemi növekedés lassú folyamat marad. Napjaink tapasztalatai is erről tanúskodnak, hiszen az emberek szellemi szintje még a világszerte elterjedt vallások ellenére sem magasabb, mint a régi korok embereié.

Másrészről azonban mindenki által ismertek a tudomány vívmányai, amelyek óriási mértékben gazdagították a fizikai világról való ismereteinket. Mivel a tudomány gyakorlati kérdésekkel foglalkozik, mindenki átérzi a szükségességét. Az emberiség tudása a fizikai világra vonatkozóan tehát általában széles körben és gyorsan gyarapodott.

Mi több, míg a vallás vizsgálatainak tárgya az ok nem kézzelfogható, transzcendens világában van, addig a tudományos kutatások az okozati világ kézzelfogható, anyagi objektumait vizsgálják. Ennélfogva a vallás és a tudomány elméleti szempontból a mai napig nem összeegyeztethető. Ezenfelül a vallások a világ megtagadására tanítanak, mert Sátán, aki az egész világegyetemet hatalmában tartja, az embereket világi életükön keresztül támadja és rontja meg. A vallások ekképpen nehezen tudnak összhangba kerülni a tudománnyal, ami a világi élet jobbítására törekszik.

Tudjuk, hogy Isten előbb az ember külső, fizikai testét teremtette meg, mielőtt a lelket belé ültette. A helyreállítás gondviselése, amely egy időben újjáteremtés is, ugyanezt a mintát követi: belülről kifelé halad. Ebből a gondviselési nézőpontból egyértelműnek tűnik, hogy fejlődésük során a vallás és a tudomány gyakran kerülnek ellentmondásba, sőt konfliktusba egymással (vö. Felkészülés 1).

Ugyanez a viszály hatja át a vallásos és a gazdasági élet kapcsolatát is. Akárcsak a tudomány, a gazdasági tevékenység is a gyakorlati világgal foglalkozik, és a gazdaság fejlődése csakugyan szorosan összefügg a tudomány előrehaladásával. Ennek megfelelően a vallások történelme, melyet az isteni gondviselés belső fejlődése határozott meg, valamint a külső fejlődést követő gazdaság történelme különböző irányban és eltérő ütemben haladt. A Nyugat történelmének előrehaladását – amely a helyreállítás gondviselésében létrejött mintát követi – akkor érthetjük meg, ha a kereszténység történetét, illetve a Nyugat gazdaságának történelmét egymástól különválasztva vizsgáljuk meg.

A vallás és a tudomány viszonyához hasonlóan a vallás és a gazdaság is összekapcsolódik abban a tekintetben, hogy a bűnbe esett emberek életének belső, illetve külső aspektusait hivatottak helyreállítani. Noha a vallás és a gazdaság – miként a vallás és a tudomány – egymással ellentmondásban fejlődnek, a társadalom életében mégis összefonódnak.

A kereszténység és a gazdaság történelme tehát bizonyos mértékben kölcsönösen befolyásolja egymást. A vallás és a gazdaság a politika által illeszkednek be társadalmi életünkbe. Különösen Nyugat-Európában a politika arra törekedett, hogy a tudomány fejlődését szorosan követő gazdasági fejlődést összekapcsolja a kereszténységgel, amely a gondviselés irányát gyakran szem elől vesztette. A Nyugat politikája volt az első, amely hosszú folyamata során megkísérelte a vallás és a gazdaság harmonizálását. Ez az oka annak, hogy a politika történetét szintén különválasztva kell tanulmányoznunk, ha a helyreállítási gondviselés célja felé haladó történelem előrehaladását pontosan meg akarjuk érteni.

A vallásos, politikai és gazdasági fejlődés önálló előrehaladásának szemléltetésére vázoljuk fel a XVII. század végi Nyugat-Európa történelmi helyzetét.

A vallás történetét tekintve megállapítható, hogy a demokratikus értékek erre az időszakra már gyökeret eresztettek a kereszténységben. A pápaság uralma alatt álló, monarchikus igazgatási rendszerű kereszténység az 1517-es protestáns reformációval darabokra hullott. Európa népeinek vallásos elkötelezettsége mindaddig a pápai hierarchiának volt alávetve, a reformációval kezdődően a hívők azonban fokozatosan felszabadultak, és keresztényi életük alapjait a Biblia önálló olvasása jelentette. Politikai téren az abszolút monarchia a tetőpontján állt ebben a korban. Gazdasági szempontból, a nemesi földbirtokra épülő feudális társadalom Európa több részén továbbra is fennmaradt. Ugyanaz az európai társadalom tehát a vallást illetően a demokratizálódás útján járt, míg politikai téren monarchikus, gazdaságilag pedig feudális maradt.

Világossá kell tennünk, hogy az Ószövetség korának nagy részében miért nem volt jellemző a fejlődésnek ilyen mérvű elkülönülése. Az ősi Izraelben a tudomány rendkívül lassan haladt előre, aminek következtében a gazdasági élet sem fejlődött, és társadalma is csak kis mértékben specializálódott. Az emberek élete egyszerűen zajlott egy olyan társadalmi rendszerben, amelyben a vallás a mindennapi élet szerves része volt. Az úr-szolga kapcsolat kötelékei és a mózesi törvények szigora miatt politikai és vallási tekintetben is engedelmeskedniük kellett uralkodóiknak. A vallás, a politika és a gazdaság fejlődése abban az időben nem vált el egymástól.

7.2.3 A nemzetségekre épülő társadalom

Vizsgáljuk meg az Újszövetség történelmének előrehaladását a vallás, a politika és a gazdaság terén.

Az eredeti lélek fogékonysága Isten gondviselésének a hívására általában megosztottsághoz vezet a Sátán-központú társadalomban. Azok, akik Isten akaratát követik, különválnak a többiektől ebben a folyamatban, és közösséget alkotva nemzetségekre épülő társadalmat alapíthatnak Isten oldalán. A keresztény nemzetségalapú társadalom is ezen a módon formálódott ki. Jézus keresztre feszítésével a zsidó nemzet Sátán oldalára került, így ilyen körülmények közt Isten nem folytathatta ebben a társadalomban a helyreállítás munkáját. Ezt a társadalmat ezért szétoszlatta, és odaadó híveit elhívta belőle, hogy létrehozzák a keresztény nemzetségalapú társadalmat.

Az Ószövetség korában Jákob tizenkét fia vezette hetven rokonukat Izrael nemzetségalapú társadalmának létrehozásában, és kezdte meg a gondviselés új szakaszát. Az újszövetségi korban Jézusnak ugyancsak tizenkét tanítványa vezette hetven követőjét a keresztény nemzetségalapú társadalom megteremtésében, valamint Isten új gondviselésének a megkezdésében. Ez a társadalom olyan kezdetleges közösségekből állt, amelyek csekély vagy semmilyen politikai és gazdasági rendszerrel sem rendelkeztek. Ebben a korszakban a vallás, a politika és a gazdaság fejlődése nem volt egymástól szétválasztható.

A kegyetlen üldözések ellenére a keresztény nemzetségalapú társadalom a Római Birodalomban lépésről lépésre felvirágzott a Földközi-tenger körül, és törzsekre épülő társadalommá fejlődött tovább. A IV. század második felében megkezdődött tömeges népvándorlás sújtotta Nyugatrómai Birodalom Kr. u. 476-ban összeomlott. A keresztény társadalom nagymérvű kiterjedését elősegítette, hogy a kereszténység a bevándorló germán törzsekhez is eljutott.

7.2.4 A feudális társadalom

A történelem előrehaladtával a nemzetségalapú társadalom feudálissá alakult át. A feudális társadalom a Római Birodalom bukásakor született meg Európában, amikor a császári tekintély lehanyatlott, a birodalom pedig káoszba süllyedt. Ebben a társadalomban a vallás, a politika és a gazdaság szétváltak egymástól, s különböző utakra tértek. A feudális társadalom korszakának kezdetén, s leginkább az újonnan kereszténnyé vált germán törzsek körében, a szabad parasztokon és a harcosokon hercegek uralkodtak.

A politikai hatalom számos főúr kezébe forgácsolódott szét, akik a nemzetet képviselő hatalom hiányában mind maguk kormányozták saját területeiket. Európában a feudális társadalom fokozatosan olyan politikai rendszerré vált, amelynek minden szintje a különböző rangú főurak és lovagjaik közötti úr-szolga viszonyra, és a földbirtokosi rendszer önfenntartó gazdaságára épült. A Karolingok birodalmának összeomlása után az érett feudalizmus Európa egészét meghódította. A földet sok birtokra darabolták fel, amelyek mindegyikén földesúr uralkodott, akik saját birtokukon az élet minden egyes területéért felelősek voltak, s legfelső bírói hatalommal rendelkeztek.

A földek tulajdonosai katonai védelemért cserébe földbirtokosoknak vagy kolostoroknak adták el földjeiket, amelyeket hűbérbirtok formájában kaptak vissza. A hűbéres lovagok katonai szolgálataikért cserébe területeket kaptak földesuraiktól. Míg egy alacsonyabb rangú lovag mindössze egy föld tulajdonosa volt, minden király vagy főúr több száz vagy ezer birtokkal rendelkezett, amelyeket hűbérbirtokként osztott szét hűbéresei között. A királyok hatalma korlátozott volt; nem jelentett többet, mint egy nagyobb földesúré.

A területi egyházi vezetés időszaka során az európai vallásos élet a korai feudalizmus politikájával és gazdaságával azonos irányban fejlődött; emiatt feudális kereszténységnek is nevezhetjük. A pátriárkák, érsekek és püspökök olyan pozíciókat foglaltak el, amelyek a nagy, közepes és kis földesurak pozíciójának feleltek meg. Ahogy a király is csupán egy volt a sok földesúr közül, úgy a pápa is csak egy volt az öt pátriárka közül. A római katolikus egyházon belüli politikai struktúra az úr-szolga kapcsolat szigorú hierarchiájára épült. Egy püspök vagy apát a világi földesurakéhoz hasonló társadalmi tekintéllyel és hatalommal rendelkezett. Egyházi birtokainak uraként hűbéreseiből szükség esetén hadsereget állíthatott fel.

A gazdasági életet illetően ez az időszak az ókori Róma rabszolgatartó társadalmából a földbirtokos rendszerbe való átmenetként kezdődött. Ez idő tájt a földek egy része a szabad parasztok kezébe került. A föld birtoklásának szempontjából az emberek társadalmi helyzete négy kategóriába volt sorolható: nemesség, szabad parasztság, jobbágyság és rabszolgaság.

A Nyugatrómai Birodalom romjaiból Isten ily módon feudális társadalmat emelt az újonnan keresztény hitre tért germán törzsek körében, akiket a gondviselés vezetésével bízott meg. Az isteni uralom alatt álló kis egységeket a vallási, a politikai és a gazdasági élet területén megerősítette, ezáltal pedig elkészítette az alapot ahhoz, hogy az isteni királyság felépülhessen.

7.2.5 A monarchikus társadalom és az imperializmus

A történelem fejlődése magával hozta a feudális társadalom monarchikus társadalommá való átalakulását. Politikai tekintetben hogyan jött létre az európai monarchikus társadalom?

A germán népek királyságai – a Frank Királyság kivételével – mind rövid életűek voltak Nyugat-Európában. A Meroving uralkodóház frank királyai viszont átvették a kereszténységet, és a római civilizáció örökségét is átvállalva német-római világot teremtettek Nyugat-Európában. A Merovingok hatalomvesztését követően Martel Károly vált a frankok tényleges uralkodójává. A délnyugatról betolakodó mórokat legyőzve kiterjesztette a királyságot. Fia, Kis Pipin, a későbbi Nagy Károly apja lett az első Karoling-király. Nagy Károly nagyra becsülte Szent Ágostonnak a keresztény királyságról alkotott elképzeléseit és ezeket tette a birodalom vezérelveivé. Nagy Károly birodalma egyesítette Nyugat- és Közép-Európát, és stabilizálta azokat a területeket, amelyek korábban a tömegvándorlások miatt állandó nyugtalanságban voltak.

A vallás szférájában a feudális kereszténységet követő monarchikus kereszténység olyan szellemi királyság volt, amely felülemelkedett a nemzeti határokon. A pápaság uralma alatt és a Messiás számára létrehozott szellemi alapra épült fel. Kr. u. 800-ban III. Leó pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt és megadta neki az egyház áldását, ezáltal ráruházta a gondviselés központi felelősségét. A pápaság fennhatósága alatt álló szellemi királyság és a Nagy Károly vezetése alatt álló Frank Királyság egyesülve létrehozták a keresztény birodalmat.

A keresztény birodalom időszaka az ószövetségi Izrael egyesült királyságának korszakával állítható párhuzamba. A feudális társadalmat mindkét esetben monarchikus társadalom követte az Isten oldalán lévő nagyobb uralom, népesség és terület megszilárdítása céljából. A korábbiakban elmondottak szerint a pápa az egyház munkáját, vagyis a földi királyság felé vezető út lerakását az arkangyal pozíciójában állva vezette. Miután azonban megkoronázta az uralkodót és az egyház áldását adta neki, a pápának Káin pozíciójából kellett volna szolgálnia őt. A császárnak viszonzásul támogatnia kellett volna a pápaság tanítását és folytatnia azt a politikai törekvést, amely a Messiás fogadására alkalmas királyság felépítésére irányult. Abban az esetben, ha teljes mértékben Isten akaratával összhangban építették volna fel a keresztény birodalmat, ez az időszak lett volna az utolsó napok szakasza az emberiség történelmében, és a Messiás eljöhetett volna. Megjelent volna az új igazság, ami a vallás és a tudomány problémáit egy egységesített emberi törekvésben oldotta volna fel; a vallást, a politikát és a gazdaságot pedig egy közös, Isten eszménye szerinti irányba vezette volna. A Messiás második eljöveteléhez szükséges alap felépüléséhez mindez szükséges volt.

Ezenfelül a keresztény birodalom korszakának hajnalával a feudalizmusnak végleg meg kellett volna szűnnie. A pápák és a császárok azonban eltértek Isten akaratától, s ez lehetetlenné tette számukra azt, hogy megvalósítsák Nagy Károly nemzetalapítási eszményét. A feudális társadalom viszont nem bomlott fel, hanem a következő néhány évszázad alatt még tovább erősödött. A vallás, a politika és a gazdaság megosztott maradt, a pápaság uralma alatt álló szellemi királyság pedig gyakran került összeütközésbe a földi királyságokkal.

A keresztény birodalomnak nem sikerült létrehoznia azt az egységes királyságot, ahová a Messiás eljöhetett volna. Nagy Károly akkor építette fel birodalmát, amikor a feudális társadalom alapja érett volt arra, hogy erős monarchiává szilárduljon, de a hűbérurak ráruházott jogait sohasem szüntette meg teljesen. Ehelyett a feudális rendszer megerősödött, és a német-római császár is csak a nagy hűbérurak egyike maradt. A feudális rendszer egész Európát uralta az abszolút monarchia XVII. században bekövetkezett felemelkedéséig.

A hűbérurak korábban decentralizált hatalma a feudalizmus hanyatlásával a nagy nemzetállamok királyainak kezében összpontosult. A királyok teljhatalmat szereztek, amit a királyok Istentől származó jogainak dogmájával indokoltak. Az abszolút monarchiák 1789-ig, a francia forradalom idejéig virágoztak.

Tekintsük át, hogy a vallás történelmét milyen irányzatok határozták meg az idő alatt, amíg a pápai vezetés alatt álló kereszténység a monarchikus szerkezet szerint strukturálódott. A pápák messzire eltávolodtak Isten akaratától és világias életet éltek, a szellemi hanyatlás ösvényére léptek. A pápaság a keresztes hadjáratok sorozatos kudarca miatt elveszítette tekintélyét, az avignoni fogság során pedig mind hatalmától, mind méltóságától megfosztották. Az 1517-es protestáns reformációval a nyugati kereszténység mint egységes szellemi monarchia megszűnt létezni.

A gazdasági élet fejlődésének vizsgálata azt mutatja, hogy a feudális gazdasági elrendeződés még akkor is tovább élt, amikor a politikában a feudalizmust már az abszolút monarchia váltotta fel. A kapitalizmus azokban a kisebb és nagyobb városokban erősödött meg, amelyekben az iparosok és a kereskedők együttesen léptek fel a király, valamint a kényszerű feudális rendszer ellen. Azokon a vidékeken, ahol a független földtulajdonosok a királyhoz fordultak segítségért a hűbérurak ellen, új mezőgazdasági intézkedések születtek. Mindezek ellenére azonban egyik gazdasági fejlemény sem volt képes a feudalizmus teljes megszüntetésére, amely kitartott a francia forradalomig.

A gazdaságtörténet terén a feudalizmust a gyarmati terjeszkedéssel kísért kapitalizmus követte. Ahogyan az abszolút monarchia célja a politikai hatalom konszolidálása, úgy a nagy befolyással rendelkező tőkések célja a pénzügyek és a tőke monopolizációja volt. A kapitalizmus az abszolút monarchiával egyidőben, a XVII. században született, virágzása az ipari forradalommal kezdődött. A gondviselésben az volt a célja, hogy olyan mértékben segítse elő a tőke felhalmozódását és a gazdasági tevékenység központosítását, amely a feudális rendszerben lehetetlen lett volna. Ez az imperializmusra még inkább jellemző volt. Az ebben a korban kezdődő gyarmati terjeszkedés imperialista törekvése azt a gondviselési célt szolgálta, hogy világméretű gazdasági, politikai és vallási alap jöhessen létre.

Gondolatmenetünk tárgya kizárólag az európai imperializmus, hiszen Isten helyreállítási munkájának a központja Nyugat-Európa volt.

A nyugat-európai nemzetek közötti versengés világszerte gyarmatokért folyó küzdelmekhez vezetett az első világháború előtt. Ez az egész világ számára lehetővé tette, hogy a nyugati keresztény civilizáció részévé váljon.

7.2.6 A demokrácia és a szocializmus

A monarchia kora szabad utat nyitott a demokráciák korának. Idézzük fel, hogy a monarchikus társadalom célja egy királyság felépítése volt, amely képes majd a Messiásnak és uralmának támogatására. Amikor azonban a keresztény birodalomban ez a gondviselés végül nem teljesedett be, Isten egy olyan folyamatot indított el, amely a monarchikus társadalmakat megdöntötte, helyettük pedig demokráciákat emelt fel, hogy ezzel megkezdje az új gondviselést, melyben felépül a Messiás fogadására kész független nemzet.

A demokrácia alapja a néphatalom; a nép kormányát a nép érdekétől vezetve a nép kormányozza. Célja az Isten akaratától elhajló monarchia politikai egyeduralmának megszüntetése, és egy új politikai rendszer megteremtése, amely képes megvalósítani a helyreállítás gondviselésének célját, vagyis kész a Királyok Királyaként fogadni és támogatni a Messiást.

A demokrácia hogyan érheti el a célját? A történelem előrehaladtával, a helyreállítási gondviselés korának érdemei szerint, az emberiség szellemisége egyre felvilágosultabbá vált. Az emberek eredeti lelke, sokszor anélkül, hogy tudná miért, fogékony a gondviselésre és keresi a vallást. Az emberek végül elfogadják majd a kereszténységet, amelyet Isten a legnagyobb vallássá emel. A világ ilyen módon egy keresztény eszményeken alapuló, egységes civilizáció megteremtése felé halad napjainkban.

Azzal párhuzamosan, ahogyan a történelem közelíti kiteljesedését, az emberek egyre jobban a keresztény értékek felé hajlanak. A nép akaratából fennálló demokratikus kormányok lépésenként mindinkább kereszténnyé válnak. Amennyiben tehát a Messiás a demokratikus kormány vezetése alatt álló és a keresztény szellemiség által megérlelt társadalmakba tér vissza, az emberek teljes szívbéli támogatásával felépítheti Isten földi uralmát. Ez lesz majd a földi Mennyország. Meg kell értenünk, hogy a demokrácia azért a végső célért jött létre, hogy a sátáni egyeduralmak megrendítésével elősegítse Isten gondviselésének teljesülését, vagyis hogy a visszatérő Krisztus vezetése alatt, a nép akaratából helyreálljon a mennyei uralom. A XVII. és XVIII. századi abszolút monarchiák ellen fellépő demokratikus mozgalmak Angliában, Amerikában és Franciaországban is forradalmak kirobbanásához vezettek. Ezek a forradalmak lerombolták a monarchikus társadalmakat és általuk születtek meg napjaink demokratikus társadalmai.

A demokrácia különböző, a hebraizmus és a hellenizmus gondviselési áramlataihoz igazodó formáit a következő fejezetben vitatjuk meg.

Miután az 1517-es protestáns reformáció szétzúzta a monarchikus kereszténységet, a vallás terén a történelem a demokratikus kereszténység korszakába lépett. A reformáció által a kereszténységen belüli demokratikus erők lerombolták azt a szellemi királyságot, amely fölött a pápaság addig egyeduralommal rendelkezett.

Isten eredeti vágya az volt, hogy a keresztény birodalom és a monarchikus pápai kereszténység egyesüljön azért a célért, hogy a Messiást fogadó királyságot felépítsék. Amikor a pápák nem látták el többé feladatukat, a teljes mértékben alájuk vetett monarchikus kereszténység is széthullásra ítéltetett. A demokratikus kereszténység küldetése ez volt, amint a demokrácia feladata is a világi monarchia abszolutista hatalmának a megdöntése volt a politikában. Ennek megfelelően a reformáció után az emberek szabadon, papok közvetítése nélkül kereshették Istent, pusztán azáltal, hogy a Bibliát olvasták önállóan. Hitéletükben nem voltak többé másoknak alávetve, hanem saját maguk kutathatták hitük útjait.

A demokratikus kereszténység tehát olyan társadalmi környezetet teremtett, amely minden ember számára lehetővé teszi, hogy szabadon keresse a visszatérő Krisztust, bármilyen módon jön is el.

A gazdaságtörténet fejlődése ugyancsak meghozta az imperializmust megingató és a gazdaság demokratikus formáját elősegítő szocialista eszméket. Noha a történészek egy része az imperialisták gyarmatokért folytatott harcának tartja az első világháborút, röviddel a háború befejezését követően a demokratikus szellem került előtérbe, és a gyarmati politika valóban kezdett megrendülni. A második világháború végén a nagyhatalmak megváltak gyarmataiktól és felszabadították a fennhatóságuk alatt álló nemzeteket. Az imperializmus bukása után a kapitalizmus olyan gazdasági formát fejlesztett ki, amely az egyenlő és általános jólétet segítette elő.

A sátáni uralom a kommunizmus idején érte el tetőpontját. A szocializmus elősegítése természetes része volt, hiszen Sátán minden esetben megkísérli, hogy Istent megelőzve létrehozza az isteni terv hiányos utánzatát. Isten terve egy szocialista gazdaság kiépítése, jóllehet a kommunizmus által létrehozott államszocializmustól teljesen eltérő formával és tartalommal.

A teremtés eszményének megfelelően Isten minden egyes embernek ugyanazt az eredeti értéket adományozza. A gyermekeiket egyformán szerető szülőkhöz hasonlóan Isten is arra vágyik, hogy gyermekeinek egyformán kellemes környezetet és életkörülményeket adhasson. Sőt, az ideális társadalomban a termelés, az elosztás és a felhasználás viszonya éppolyan volna, mint amilyen a táplálkozás, a vérkeringés és az anyagcsere kapcsolata az emberi testben. Nem létezhet ezért túltermelésből adódó ártalmas versengés, sem pedig szélsőséges felhalmozáshoz és fogyasztáshoz vezető igazságtalan elosztás, ami a közjó céljával ellentétben áll. A szükséges és hasznos javakból elegendő mennyiséget kell termelni, az elosztásnak igazságosnak és hatékonynak kell lennie, a felhasználásnak pedig észszerű módon összhangban kell állnia az egész céljával. A gazdaság egészének egyenletes működéséhez megfelelő mennyiségű tartalék tőkére is szükség van, miképpen a máj is tartalékol tápanyagokat az emberi szervezetben.

Mivel az ember arra lett teremtve, hogy ideális társadalomban éljen, elkerülhetetlen, hogy a szabadságért való küzdelmében, valamint az eredeti lelkét mélyebben kutatva szocialisztikus eszményt keressen. Mindez leginkább a gondviselési történelem kiteljesedésének idejére igaz, amikor ez az eszmény valóban létrejöhet. Mivel ez a természetes vágy bensőnkből fakad, az emberek akarata által meghatározott demokráciában a politika is ebben az irányban fog haladni. Végeredményben egy olyan szocialista társadalom valósul meg, amely megtestesíti Isten eszményét.

A korai keresztények, akik mindenüket megosztották egymással, bizonyos tekintetben ezen eszmény szerint éltek. Morus Tamásnak a XVI. századi Angliában írt Utópia című munkája, illetve Robert Owens humanista szocializmusa, mely az ipari forradalom idején szintúgy Angliában született, mind egy szocialista eszmény vízióját fejezték ki. A katolikus és protestáns szocialista mozgalmak is ennek az elképzelésnek a hívei voltak, mint Charles Kingsley, az angliai keresztény szocializmus szószólója a XIX. század közepén. Vonzódásuk a szocializmus iránt a teremtés eszményének megvalósítására törekvő eredeti lélek természetes ösztönzéséből fakadt.

7.2.7 Az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek eszménye a kommunizmussal szemben

A helyreállítás gondviselésében mindig a kor érdeme vitte előbbre az ember eredeti természetét, amely azonban nem nyilvánulhatott meg, mert Sátán olyan nagy befolyással bírt az emberi életre. Szívük legbensőbb indíttatására az emberek a világ minden táján hevesen vágyakoznak Isten eszményének a világa után, ahol a teremtés célja valóra válik. A Menny oldalán álló szocialisztikus társadalom keresése lehetővé teszi, hogy eredeti lelkük az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek eszményei felé vigye az embereket. Az a világ, ahol ezek az eszmények végre megvalósulnak majd, maga a földi Mennyország, amelyben a visszatérő Krisztus uralkodik.

Mivel Sátán már Istent megelőzve utánozza gondviselését, a sátáni oldal támogatta a dialektikus és a történelmi materializmus elvén nyugvó „tudományos szocializmust”, és felépítette a kommunista világot. A történelmi materializmus elmélete szerint az emberi történelem egy primitív ősközösségi társadalommal kezdődött, és majd az ideális kommunista társadalom megteremtésével teljesedik ki.

Ennek az elméletnek a nyilvánvaló hibái abból származnak, hogy a történelmi fejlődés alapvető okát nem veszi figyelembe. Az ember megteremtése után Isten ígéretet tett a Mennyország megvalósítására. Sátán viszont Istennél korábban rokonságba került az emberrel, így Isten kénytelen volt megengedni neki, hogy a bűnbe esett emberek révén felépítse az isteni terv szerinti ideális társadalom torz mását, egy törvények ellen való világot. Ez a Sátán által felépített törvénytelen világ a kommunizmus világa.

Kétféle demokratikus rendszer jelent meg azzal a céllal, hogy az abszolút monarchiát felszámolja és a hatalmat a nép kezébe adja: Isten oldalán megjelentek az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek eszményeit támogató mozgalmak, míg a sátáni oldalon megszületett a kommunizmus, ami arra törekedett, hogy felszámolja azokat a gazdasági rendszereket, melyekben a társadalom vagyona néhány kiváltságos egyén kezében összpontosult. A mozgalmak mindegyike olyan rendszer létrehozását tekintette céljának, amelyben a javak elosztása egyenlőbben történik meg. A szocializmus iránti hajlam mindkét oldalon abból a gondviselési törekvésből fakadt, amely egy valóban demokratikus gazdasági rendszeren alapuló társadalom megteremtésére irányult.

A korábbiakban volt szó arról, hogy a helyreállítás gondviselése által irányított nyugat-európai történelem három aspektusa, a vallás, a politika és a gazdaság külön haladtak előre saját útjukon. Milyen módon találkozhatnának a gondviselési történelem beteljesedésének egy pontján, hogy létrehozzák a Krisztus második eljövetele számára szolgáló alapot?

A különálló fejlődés egyik oka abban rejlik, hogy az emberiség szellemi és fizikai tudatlanságának megszüntetésén igyekvő vallás és tudomány fejlődése eltérő irányt vett. Ahhoz, hogy a vallás, a politika és a gazdaság iránya összetartson és Isten eszményét megvalósítsák, szükség van az igazságnak egy új megjelenítésére, amely képes a vallás és a tudomány teljes mértékű integrációjára. Az a vallás, amely erre az igazságra épül, az egész emberiséget elvezeti az Isten szívével való egyesüléshez, és az emberek az isteni ideállal összhangban lévő gazdaságot építenek majd ki. Ezek lesznek annak az új politikai rendnek az alapjai, ami valóra váltja a teremtés eszményét: az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek elveire épült messiási királyságot.