1. rész: Az egyiptomi rabság és a keresztényüldözés a Római Birodalomban

Miután Jákob tizenkét fiával és hetven rokonával Egyiptomba ment, a leszármazottaiknak négyszáz éven át kegyetlen bánásmódot kellett kiállniuk. Ez az időszak a Noé és Ábrahám közt eltelt és a Sátántól való elváláshoz szükséges négyszáz év helyreállítását szolgálta. Azért vált szükségessé, mert Ábrahámnak az áldozat felajánlása során elkövetett hibája miatt az a négyszáz év beszennyeződött. Az egyiptomi rabsággal párhuzamba állítható időszaknak, vagyis a keresztényüldözésnek a Római Birodalomban ezt a korábbi időszakot kellett helyreállítania párhuzamos jóvátételi feltételekkel. Jézus tizenkét apostola és hetven tanítványa volt az első abból a számos nemzedékből, amely négyszáz évig kegyetlen zaklatásokat kényszerült elviselni a Római Birodalomban. Megpróbáltatásaik célja az volt, hogy jóvátételek által helyreállítsák a Messiás fogadására való felkészülés és a Sátántól való elválás négyszáz évét. Ez az időszak a zsidók hibájából szennyeződött be, akik inkább a keresztre küldték Jézust, minthogy élő áldozatként tisztelték volna.

Az egyiptomi rabszolgaság idején az első Izrael választott népe úgy őrizte meg tisztaságát, hogy körülmetélkedtek, áldozatokat mutattak be, majd Egyiptomot elhagyva megtartották a szombatot. A Római Birodalomban elszenvedett üldöztetés során a második Izrael választott népe a keresztség és az áldozás szentsége, önmaguk élő áldozatként való felajánlása és a szombat megtartása révén éltek tiszta életet. Mindkét korszakban a tiszta hit útját kellett járniuk ahhoz, hogy elválhassanak Sátántól, aki Ábrahám és a zsidó nép korábbi hibái miatt szünet nélkül támadta őket.

Izrael egyiptomi rabságának a végén Mózes a három csoda és a tíz csapás erejével térdre kényszerítette a fáraót, majd kivezette az izraelitákat Egyiptomból, és Kánaán földje felé vette útját. A Római Birodalomban kiállt üldöztetésnek ugyancsak a vége felé, miután a keresztények az üldözés legnagyobb mélységeit is megjárták, Jézus ereje és kegyelme megindította a szíveket, és a hívek száma megnövekedett. Jézus ösztönzésére Konstantin császár Kr. u. 313-ban elismerte, Theodosius császár pedig Kr. u. 392-ben államvallássá nyilvánította a kereszténységet. A keresztények mindezzel tehát – a sátáni világot képviselő Római Birodalmon belül – szellemileg helyreállították Kánaánt.

Az Ószövetség idején Isten külső jóvátételi feltételeken keresztül dolgozott, melyeket a mózesi törvényekben állított fel, és Mózes segédletével a fáraót is a csodák külső erejével győzte le. Az újszövetségi korban, amikor Isten a hit által létrejött belső feltételek révén munkálkodott, erejét is belsőleg nyilvánította ki, amikor felrázta az emberi szíveket.

Az egyiptomi rabszolgaság idejének lejártával Mózes a Sínai-hegyen megkapta a Tízparancsolatot és Istennek a törvényekben kinyilatkoztatott Igéjét, melyek az ószövetségi írások törzsét alkotják. A kőtáblák, a szent sátor és a frigyláda dicsőítésével Mózes kikövezte az utat a Messiás eljövetelére készülő izraeliták előtt. A Római Birodalomban a keresztényüldözés végéhez közeledve a hívők összegyűjtötték az apostolok és az evangélisták által hátrahagyott írásokat, és megvetették az Újszövetség alapjait. Ezekből az írásokból kiindulva törekedtek arra, hogy szellemileg megvalósítsák Isten eszményeit, melyeket az Ószövetségben a Tízparancsolat és a szent sátor őriztek kegyelettel. Templomokat építettek és míg Krisztus második eljövetelére vártak, alapjukat egyre szélesítették. Jézus mennybemenetele után a feltámadt Jézus és a Szentlélek közvetlenül vezette a keresztényeket. A korábbiakkal ellentétben Isten tehát senkit sem jelölt ki újra, hogy központi személyként az egész gondviselésért feleljen.