5. rész: A zsidók, valamint a pápaság száműzetésének és visszatérésének kora

Minthogy Izrael népe hitetlen lett és nem tartott bűnbánatot, nem tudta megvalósítani a templomra alapuló nemzet eszményét. Isten még egy kísérletet tett akaratának megvalósítására, amikor népét Babilonba száműzte és gyötrelmeknek tette ki. Ez az egyiptomi rabszolgasághoz volt hasonlatos, amit azért kellett az izraelitáknak elszenvedniük, hogy jóvátétellel helyreállítsák Ábrahám sikertelenségét a jelképes áldozatban.

A keresztény birodalom idején Isten a pápán és a császáron keresztül azon munkálkodott, hogy Krisztus második eljövetele számára előkészítsen egy királyságot. Szándéka szerint a birodalmat és a trónt átadták volna a Királyok Királyaként eljövő Messiásnak, aki erre az alapra építette volna fel Isten királyságát. A császárok és a pápák azonban tisztességtelenekké lettek és nem bánták meg bűneiket. A pápák nem teremtették meg azt a szellemi alapot, amelyre a császárok támaszkodhattak volna a jellemalap központi személyeiként. A Krisztus második eljöveteléhez szükséges alap tehát nem jött létre. Annak érdekében, hogy egy újabb gondviselés helyreállíthassa ezt az alapot, Isten megengedte, hogy a pápák száműzetésbe küldessenek és rabságban szenvedjenek.

A korábbi, ezzel párhuzamos időszakban, attól kezdve, hogy Jojakim királyt és családját, számos prófétát, köztük Dánielt, Ezékielt, valamint papokat, tisztviselőket, mesterembereket és még sok izraelitát Nabukodonozor, Babilon királya foglyul ejtett, csaknem hetven év telt el addig, amikor Babilon elbukott és Tyrus király rendeletben felszabadította őket. A száműzöttek további száznegyven éven keresztül, három hullámban települtek vissza szülőföldjükre, és ahogy Malakiás messiási próféciáiban állt, Isten akaratával a középpontban egyesült nemzetként megújították magukat. Attól a pillanattól kezdve a Messiás eljövetelére készültek. A pápai fogság és visszatérés szakaszának ezt a korábbi időszakot kellett tényleges azonosságok formájában helyreállítania, így a nyugati kereszténységnek ehhez hasonló utat kellett járnia.

A nép bizalma fokozatosan megrendült az erkölcstelenségbe süllyedt papokban és szerzetesekben, s a pápák hatalma még inkább meggyengült a keresztes hadjáratok sorozatos kudarcai miatt. A hadjáratok végére az európai feudális rendszer lépésenként felbomlott és megjelentek a modern nemzetállamok. A világi monarchiák hatalmának növekedésével a pápa és a királyok közötti viszály mindjobban felerősödött. Egy ilyen konfliktus során IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó egy időre börtönbe záratta VIII. Bonifác pápát. 1309-ben Fülöp V. Kelemen pápát arra kényszerítette, hogy Rómából Avignonba, Dél-Franciaországba tegye át a pápai székhelyt. Hetven éven keresztül, 1377-ig, amikor XI. Gergely pápa a római székhelyt visszaállította, az egymást követő pápák a francia király alattvalóiként éltek.

Gergely pápa halála után utódjául a bíborosok egy olaszt, a bari érseket választották meg VI. Orbán néven. A bíborosoknak egy túlnyomórészt franciákból álló csoportja azonban elutasította, és egy másik pápát választott, VII. Kelement, majd Avignonban egy ellenpápaságot hozott létre. A nagy egyházszakadás a következő században is folytatódott. E kilátástalan helyzet megszüntetése végett mindkét tábor bíborosai 1409-ben Olaszországban, Pisában zsinatot tartottak, amelynek során mind a római, mind az avignoni pápát lemondatták, és helyettük V. Sándort választották meg törvényes pápának. A két pápa azonban nem akart lemondani, így egy ideig három pápa versengett egymással. Bíborosok, püspökök, teológusok, királyi méltóságok és küldötteik nem sok idővel ezután (1414–1417) Konstanzban gyűltek össze az általános zsinatra. Mindhárom pápát megfosztották tisztségétől és V. Mártont választották meg új pápának, lezárva így a nagy szakadást.

A konstanzi zsinat amellett foglalt állást, hogy az egyház általános zsinatai rendelkezzenek a pápáénál is nagyobb, legfőbb hatalommal, jogukban álljon megválasztani vagy lemondatni a pápát, és úgy rendelkezett, hogy a következő zsinatokat rendszeres időközönként kell megtartani. A római egyházat így alkotmányos monarchiává akarta újjászervezni. 1431-ben azonban, amikor a küldöttek Svájcban, Bázelben gyülekeztek az újabb zsinat miatt, a pápa kísérletet tett a találkozó elnapolására. A küldöttek megtagadták a távozást és a pápa távollétében is – noha eredménytelenül – megtartották a gyűlést, míg végül 1449-ben feloszlatták. A római egyházon belüli alkotmányos monarchia intézményesítésére irányuló törekvések hiábavalónak bizonyultak, és a pápaság visszanyerte az 1309-ben elveszített tekintélyét.

A tizenötödik században a zsinati mozgalom vezetői úgy próbálták megújítani a korrupt pápaságot, hogy bíborosokból és laikusokból álló képviseleti zsinatot hoztak létre, és a legfőbb hatalmat rájuk ruházták. A pápaság mindemellett megerősítette teljes hatalmát, amelyet utoljára a száműzetés előtt birtokolt. Ezek a zsinatok elvetették a John Wycliffe (1320 körül – 1384) és a Husz János (1373 körül – 1425) által kezdeményezett alapvetőbb reformokat. (Huszt csupán amiatt hívták meg a konstanzi zsinatra, hogy máglyán megégessék.) Ám a kocka el volt vetve: a protestáns reformáció megállíthatatlanul közeledett.

A pápák hetvenéves avignoni fogságától a nagy egyházszakadást, a zsinati mozgalmat és a római egyházon belüli pápai hatalom helyreállítását magába foglaló időszak 1309-től körülbelül kétszáztíz évig, a Luther Márton által 1517-ben elindított protestáns reformáció előestéjéig húzódott el. Célja az volt, hogy tényleges azonosságok formájában jóvátétel által helyreállítsa a zsidók fogságának és visszatérésének kétszáztíz éves időszakát a hetvenéves babiloni fogság idejétől az Izraelbe való visszatérés időszakán és a templom újjáépítésén keresztül egészen az Ezdrás, Nehémiás és Malakiás által bevezetett politikai és vallási reformok idejéig.