1. rész: A reformáció időszaka (1517–1648)
A százharminc éven át zajló reformáció 1517-ben kezdődött, amikor Németországban Luther Márton kitűzte a protestáns reformáció zászlaját, és egészen a vallásháborúkat lezáró, 1648-as vesztfáliai békéig tartott. Ennek az időszaknak az arculatát a középkori feudális társadalom két terméke, a reneszánsz és a reformáció határozta meg. Amikor Isten gondviselésének célja a középkori feudális társadalomban nem valósult meg, a gondviselési történelem új irányt vett, és Isten azon dolgozott, hogy a reneszánsz és a reformáció által újjáteremtse az alapot a Messiás második eljövetelére. Ezért e két dolog tanulmányozása nélkül nem érthetjük meg e korszak természetét. Kezdetként tekintsünk vissza a középkori társadalomra, és vizsgáljuk meg, hogy milyen hatással volt az ember eredeti természetére abban a korban, ami végül a reneszánsz és a reformáció elindításához vezetett.
A késő középkorban az ember eredeti lelke elnyomás alatt volt, szabad fejlődésében a feudalizmus társadalmi közege, a római egyház elvilágiasodása és romlottsága gátolta. Tudjuk, hogy a hit olyan út, amelyet Istent keresve minden embernek végig kell járnia, s hogy a hitet az Isten és az egyes ember közti közvetlen kapcsolat táplálhatja. Ebben a korban viszont a pápaság és a klérus a szertartások és a dogmák révén kényszerűvé tette a hitéletet. Ezen túlmenően a feudalizmus szigorú társadalmi rétegződése sem hagyott teret a vallásszabadságnak, miközben az egyházi hivatalok adásvétel tárgyai voltak. A püspökök és a papok, fényűző és dekadens életvitelük végett, gyakran visszaéltek hivatalbeli jogaikkal. A pápaság elveszítette szentségét, nem különböztette meg semmi a világi hatalommal rendelkező intézmények egyikétől sem, és elveszítette képességét arra, hogy az emberek szellemi életének iránymutatója legyen.
A következmény az volt, hogy a késő középkor társadalmi körülményei eltorlaszolták az utat, melyen át az emberek eredeti természete helyreállhatott volna. Szorongatott helyzetükben a középkori Európa lakosai a szívük mélyéről jövő indíttatásnak engedve megpróbálták lerombolni társadalmi környezetüket, hogy eredeti természetük helyreállításának utat nyithassanak. Eredeti természetünknek két aspektusa van: külső és belső. Vegyük szemügyre ezeket most a teremtés elveinek figyelembevételével.
Mint Istennek képmás szintű valóságos objektumpartnerei, tükrözzük az Ő kettős jellemzőit, és hasonlítunk eredeti belső természetére és eredeti külső formájára. Létezésünk és boldogulásunk alapja a belső természetünk és külső formánk közti adás-elfogadás kapcsolat. Ebből következően eredeti természetünk is kétféle, külső és belső vágy kielégítésére törekszik. Amikor Isten helyreállításunk gondviselését irányítja, eredeti természetünk e két törekvésére támaszkodik.
Az első emberek fizikai énjét Isten a szellemi énjük megteremtése előtt alkotta meg. Ebből adódóan a helyreállítás gondviselésében Isten először a külső, majd a belső helyreállítása által teremt újjá bennünket. Korábban említettük (vö. Megalapozás), hogy mi, a bűnbe esett emberek csak a jelképes, vagyis a külső áldozat bemutatása után ajánlhatjuk fel a tényleges áldozatot, amely a belső vonást képviseli, majd mindezek teljesítése után hozzuk létre a Messiás alapját, amely még inkább belső jellegű. A bűnbe esett emberek Istennel való kapcsolatának helyreállítási folyamata szintén a külsőtől a belső felé halad. Az Ószövetség előtti időkben Isten áldozatok bemutatása által állította helyre az embereket a szolgák szolgájának pozíciójába. Az Ószövetség idejében a mózesi törvények által a szolga pozíciójába, majd az Újszövetség korában a hitünk révén a fogadott gyermek pozíciójába állított helyre bennünket. Végül, a Beteljesedett Szövetség korában a szív által az igaz gyermek pozíciójába fog minket helyreállítani (vö. Mózes és Jézus 3.3.2).
Ennek megfelelően Isten munkája arra irányult először, hogy a tudományon keresztül helyreállítsa külső társadalmi környezetünket, majd ezt követte szellemünk helyreállításának munkája a valláson keresztül. A teremtés sorrendjében a külső jelleget képviselő angyalok teremtése megelőzte az emberét, aki viszont a belső jelleg képviselője. A helyreállítás folyamatában Isten a külső oldalt, az angyali világot emeli magához elsőként, és munkába állítja azért a célért, hogy az emberi testtel a középpontban helyreállítsa a külső, fizikai világot, majd a belső, szellemi világot, központjában az emberi szellemmel.
A középkori Európa népeinek küldetése az Istentől kapott eredeti természetünk helyreállítása volt: ehhez szét kellett törniük a Sátánhoz láncoló kapcsokat, aki beszennyezte a társadalmat, amikor a pápaság hibázott felelősségének teljesítésében, vagyis a hitalap helyreállításában, és így erkölcsileg mélypontra jutott. Azzal párhuzamosan, ahogyan az emberek eredeti természetük külső, illetve belső aspektusainak visszaállítására törekedtek, a múlt örökségének feltárására irányuló gondolkodás két irányzatra ágazott szét, melyeket az Ábel- és Káin-típusú kifejezésekkel különböztetünk meg. A Káin-típusú mozgalom a hellenizmusnak, az ősi Róma és Görögország kultúrájának és filozófiájának újjáéledésével kezdődött. Ez adott lendületet a reneszánsznak, amelynek magja a humanizmus volt. Az Ábel-típusú mozgalom kezdetét Izrael héber örökségének és a korai keresztény egyháznak a felélesztése jelentette. Ez a protestáns reformációt bocsátotta útra, amelynek alapvető értékét az Istenbe vetett hit adta.
A hebraizmus és a hellenizmus irányzatai már jóval korábban kifejlődtek, és a történelem folyamán addig több alkalommal találkoztak egymással.
A Kr. e. 2000-től Kréta szigetén virágzó mínoszi civilizációt a Görög-félszigeten a mükénéi civilizáció követte. A XI. századra ezek a civilizációk létrehozták a Káin-típusú, hellenisztikus civilizációt, amelynek vezető ideológiája a humanizmus volt.
Ezzel csaknem egy időben kezdett kifejlődni a Közel-Keleten az Ábel-típusú héber civilizáció, s vele vezető ideológiája, a zsidó egyistenhit. Ez volt az egyesült királyság korszaka. Ha Izrael királyai ekkor lefektették volna az alapot a Messiás számára, a héber civilizáció magába olvaszthatta volna a hanyatló hellén civilizációt, hogy egyetlen, világméretű civilizációt hozzon létre. Ez a gondviselési terv nem vált valóra, mert a királyok elmulasztották Isten akaratának teljesítését. Ehelyett a babiloni fogságból való visszatérésükkor, Kr. e. 333-ban a zsidók görög elnyomás alá, majd Kr. e. 63-ban római fennhatóság alá kerültek. A hebraizmust a Jézust megelőző évszázadok alatt és Jézus korában is a hellenizmus uralta.
Akkor, ha a zsidók elfogadták volna Jézust és egységbe álltak volna a vezetése alatt, a Római Birodalom messiási királysággá vált volna, amin Krisztus uralkodik. A hebraizmus ezután a hellenizmus magába olvasztásával egy világméretű héber civilizációt alkotott volna. Ezzel szemben Jézust visszautasították és ez a gondviselés meghiúsult, a hebraizmus pedig a hellenizmus befolyása alatt maradt.
Kr. u. 313-ban a milánói ediktumban Konstantin császár hivatalosan elismerte a kereszténységet. Attól az időtől fogva a hebraizmus fokozatosan átvette az uralmat a hellenizmus fölött. A VIII. század elején kétféle kultúrát alakított ki: a keleti ortodox és a római katolikus kereszténységet.
A Messiás második eljövetelének alapja létrejött volna a Karolingok idején, a hebraizmus pedig teljesen beleolvadt volna a hellenizmusba, hogy az egész világra kiterjedő kultúra jöjjön létre, ha a hitalap helyreállításáért felelős pápák és császárok nem veszítették volna el a hitüket. Hitetlenségük és erkölcstelenségük azonban lehetővé tette Sátán számára, hogy megrontsa a középkor meghatározó ideológiáját, amely a hebraizmus alapján született. A következmény az volt, hogy Istennek egy új gondviselési tervet kellett levezetnie a Sátántól való elszakadás érdekében. Csakúgy, ahogy a bűnös Ádámot is kettéválasztotta ezért Káinban és Ábelben, a középkor uralkodó ideológiáját is kétféle eszmei irányzatra bontotta szét: két mozgalom jött létre azzal a céllal, hogy újjáélessze a Káin-típusú hellenizmust és az Ábel-típusú hebraizmust. E mozgalmak gyümölcseként kelt életre a reneszánsz és a reformáció.
A hellén eszmei irányzat, amely a reneszánsz humanizmusa által éledt újjá, hamarosan meghatározó szerepet vett fel a héber irányzattal szemben. Erre az időszakra azért volt szükség, hogy párhuzamos jóvátételi feltételekkel helyreállítsa a Messiás eljövetelére való felkészülés korának azt a szakaszát, amelyben a zsidók a görögök uralma alatt éltek, a hebraizmus pedig a hellenizmusnak volt alávetve. Visszautalnánk arra, hogy Ádám csak akkor válhat el Sátántól, ha Káin aláveti magát Ábelnek, és ezzel létrehozza a természetalapot, amely ahhoz szükséges, hogy a Messiást Ádám családjában fogadni tudják. A kor meghatározó szellemisége ugyancsak azzal szüntetheti meg a Sátánhoz fűződő kapcsolatát, ha a Káin-típusú hellenizmus meghódol az Ábel-típusú hebraizmus előtt. A Krisztus második eljöveteléhez szükséges jellemalap ezzel a világ szintjén létrejönne.
1.1 A reneszánsz
A fentiekben elmondottak alapján a reneszánsz az eredeti természet külső törekvéseiből fejlődött ki. Milyen értékek felé törekedtek a középkori emberek? Miért és hogyan keresték ezeket?
A teremtés elvei szerint úgy lettünk teremtve, hogy a tökéletességet Isten közvetlen beavatkozása nélkül, saját szabad akaratunk mellé kapott felelősségünk vállalása által érjük el. Istennel ezután válnánk eggyé és tennénk szert valódi önállóságra. A szabadság és az önállóság megvalósítására való törekvésünk ezért eredeti természetünk hívása. A tökéletes jellemű ember megérti Isten akaratát, és saját belátásán, értelmén keresztül képes is azt cselekedni, anélkül hogy Istentől származó kinyilatkoztatásokra kellene támaszkodnia. Ennélfogva természetes, hogy az értelem és a megértés felé törekszünk. Isten ránk ruházta azt a jogot, hogy uraljuk a természeti világot, rejtett titkait a tudomány eszközeivel felkutatva megszelídítsük, és megműveljük, hogy kellemes életkörülményeket teremtsünk. Ezért becsüljük meg a természeti világot, törekszünk a tudomány felé, és értékeljük nagyra a gyakorlati életet.
A középkor feudális társadalmában az emberi természetet hosszú ideig elnyomták. Az emberek emiatt még szenvedélyesebben igyekeztek megtalálni azokat az értékeket, amelyek eredeti természetük külső indíttatásából származtak. Elkezdték kutatni a hellenizmus klasszikus örökségét, melyet a Kelettel való kiterjedt kapcsolatok eredményeként a muzulmánoktól vettek át a keresztes háborúk után. A klasszikus görögök és rómaiak eredeti lelkük külső törekvéseit követték. Nagyra becsülték a szabadságot, az önállóságot, az értelmet, a természeti világot és a tevékeny életet. A tudományokat meglehetősen magas szintre fejlesztették. Minthogy ezek a dolgok teljes összhangban voltak a középkori emberek eredeti természetének vágyaival, a hellenizmus ókori örökségét új életre keltő mozgalom lángra lobbant. A reneszánsz humanizmus egészen a kiválóságig fejlődött.
A klasszikus hellén örökség tanulmányozásának középpontja a XIV. századi Olaszország volt; itt született meg a reneszánsz. Noha az ókori Görögország és Róma eszméit és életét utánozó mozgalomként kezdődött, hamarosan egy szélesebb irányzattá duzzadt, amely megváltoztatta a középkori életmódot. Túllépett a kultúra területén, és áthatotta a társadalom valamennyi aspektusát, beleértve a politikát, a gazdasági életet és a vallást is. Valójában a modern világ építésének külső hajtóerejévé vált.
1.2 A reformáció
A helyreállításnak az a gondviselése, amely a középkori pápaságon alapult, az egyház vezetőségének elvilágiasodása és dekadenciája miatt nem hozott gyümölcsöt. Ebből következően a humanizmus védelmezői az egyház szabályai és szertartásai ellen is fellázadtak, amelyek meggátolták őket abban, hogy elkötelezettségüket szabadon vállalják. Küzdöttek a feudális rendszer rétegződése és a pápai tekintély ellen, amely megfosztotta őket autonómiájuktól. Tiltakoztak a középkori nézet ellen, mely szerint a hit az egyház parancsaihoz való megkérdőjelezhetetlen engedelmességet követel az élet minden területén, s amely ilyen módon megtagadta tőlük azt a jogot, hogy Istent a lelkiismeretük parancsa szerint és saját Biblia-tanulmányaikra hagyatkozva tiszteljék. Megkérdőjelezték továbbá azt a másvilági, szerzetesi eszményt, amely a természeti világot, a tudományt és az élet gyakorlati oldalát kevésre tartotta. Ilyen sérelmek közepette sok középkori keresztény lázadt fel a pápaság uralma ellen.
Azzal együtt, ahogyan próbálták megvalósítani eredeti természetük külső törekvéseit, a középkori Európa emberei az elnyomott belső vágyaikat is kezdték felszínre hozni. A korai kereszténység szellemiségének megújítását tűzték ki célul, mivel akkoriban a hívők Jézus és az apostolok szavainak vezetésével nagy buzgalommal követték Isten akaratát.
Ez a középkori mozgalom John Wycliffe (1324-1384) vezetésével indult útnak, hogy újjáélessze a hebraizmust. John Wycliffe az oxfordi Teológiai Egyetem professzoraként angolra fordította a Bibliát. Azt állította, hogy sem a papság, sem a pápaság nem határozhatja meg a hit mércéjét, hanem egyedül a Biblia a döntő. Bizonyítva azt, hogy a Szentírás sok tanításhoz, szertartáshoz és szabályhoz nem nyújt alapot, elítélte a pápaságot dekadenciájáért, az emberek kizsákmányolásáért és a hatalommal való visszaéléséért.
A protestáns reformáció gyökerei tehát a XIV. század Angliájába nyúlnak vissza, amikor a pápai méltóság a legmélyebb ponton volt. Hasonló reformmozgalmak alakultak a XV. században Csehországban és Olaszországban is, de ezeket letörték, vezetőiket kivégezték. A Szent Péter-bazilika felépítéséhez X. Leó pápa búcsúcédulákat kezdett árusítani, amik a katolikus tanok szerint elengednék a bűnöknek a túlvilági életben esedékes büntetését. Amikor a bűnbocsátó cédulákat 1517-ben Németországban is kihirdették, a visszaélés ellen tiltakozó mozgalmak egyike, amelyet Luther Márton (1483-1546), a wittenbergi egyetem bibliai teológia professzora vezetett, olyan szikrát gyújtott, amely végül a protestáns reformáció kirobbanásához vezetett. A reformáció lángjai mind magasabbra csaptak, és csakhamar továbbterjedtek – Svájcban Ulrich Zwingli (1484-1531), Franciaországban Kálvin János vezetése alatt, továbbá olyan országokban is, mint Anglia és Hollandia.
A protestáns mozgalmak által felszított vallási háborúk száz évnél is tovább, 1648-ig tartottak, amikor a vesztfáliai béke véget vetett a harmincéves háborúnak. Észak-Európában a protestantizmus diadalmaskodott, míg délen a római katolikus egyház szilárdította meg befolyását.
A protestánsok és katolikusok közti harmincéves háború Németország földjén dúlt. Nem pusztán vallási háború volt, hanem egy olyan polgári és politikai konfliktus, amely meghatározta a német államok sorsát. A háborút lezáró vesztfáliai béke egyfelől vallásos kiegyezés volt, amely elrendezte a protestánsok és katolikusok helyzetét, ugyanakkor pedig politikai kiegyezés is, amely eldöntötte az Ausztria, Franciaország, Svédország és Spanyolország között húzódó nemzetközi, területi vitákat.