Az Alapelv tanulmányozása és gyakorlása
Könyvjelzőim
    Még nincsenek könyvjelzőid.

3. rész: Az egyesült királyság és a keresztény birodalom kora

Amikor a bírák kora véget ért és az első Izrael átlépett az egyesült királyság korába, a bírói feladatok szétváltak a próféta, a pap és a király tisztjére. A próféták útmutatásokat kaptak közvetlenül Istentől; a papok a szent sátorról, később a templomról gondoskodtak, a király pedig az országot kormányozta. Mindegyikük saját, különálló küldetését látta el Izrael vezetésében, a helyreállítás gondviselésének beteljesítése felé vezető folyamatban. A keresztény birodalom időszakának az volt a célja, hogy az egyesült királyság időszakát párhuzamos jóvátételi feltételek által helyreállítsa. Ezért amikor a területi egyházi vezetés kora lejárt, a vezetők feladatai szétoszlottak a szerzetesrendeknek a prófétákkal párhuzamba állítható vezetői, a főpapnak megfeleltethető pápa, valamint a népet kormányzó uralkodó közt, akik azért feleltek, hogy a második Izraelt a helyreállítás gondviselésének beteljesítése felé vigyék.

Az ezt megelőző időszakban a keresztény egyház öt részre, a jeruzsálemi, az antiókhiai, az alexandriai, a konstantinápolyi és a nyugaton uralkodó római patriarkátusra oszlott fel. Nyugat-Európa összes püspökét és apátját a római pátriárka, vagyis a pápa felügyelte.

Az egyesült királyság szakaszában a királyok a templomra alapozva építették fel Izrael királyságát, ezzel fejezték ki a mózesi szent sátor eszményét, amely a Kivonulás során öltött alakot először. Uralkodásuk annak a folyamatnak a képmás szintű mása volt, ahogyan a majdan eljövő Jézus a Királyok Királyaként felépíti és kormányozza a Mennyei Királyságot. Vessük össze ezt az időszakot a keresztény birodalom időszakával: ennek során Nagy Károly birodalmában olyan módon valósult meg a keresztény állam eszménye, ahogy azt Szent Ágoston „Az Isten városa” című művében leírta; abban a korban, amely a mózesi időszakkal volt párhuzamos, és amikor a keresztények épp csak felszabadultak a Római Birodalom elnyomása alól. Ez volt tehát a képmás szintű mása annak a folyamatnak, amelyben a Királyok Királyaként visszatérő Krisztus létrehozza majd a Mennyei Királyságot. A keresztény birodalom időszakában a császárnak és a pápának Isten akaratának követésére teljes szívvel egységbe kellett volna állniuk, és felépíteniük az ideális keresztény államot. A Messiás szellemi alapjára épülő szellemi királyságnak, amelyet a pápa uralt, illetve a császár által irányított földi királyságnak egyesülnie kellett volna Jézus tanításaival a középpontban. Amennyiben így történik, a vallás, a politika és a gazdaság összhangba került volna, és még abban az időben felépült volna az alap, hogy Krisztus második eljövetele megtörténhessen.

Izrael egyesült királysága idején a király volt a hitalap helyreállításának a központi személye. Az ő feladata volt Isten Igéjének végrehajtása, amit a próféták által közvetített Isten. Mielőtt a királyt felkenték volna, a próféta és a főpap képviselték és tanították Isten Igéjét, emiatt ők álltak Ábel-pozícióban. A helyreállítás gondviselése szükségessé tette azt a küldetésüket, hogy a fizikai világot helyreállítsák a szellemi világot képviselő arkangyal pozíciójából. Miután viszont létrehozták a király számára az alapot, felkenték és megáldották őt, már Káin pozíciójába kellett lépniük vele szemben. A királynak a próféták vezetése szerint kellett kormányoznia az országot, a prófétáknak pedig alattvalókként és tanácsadókként kellett engedelmeskedniük neki.

Körülbelül nyolcszáz évvel azután, hogy Ábrahám leszármazottai beléptek Egyiptom földjére, Isten parancsolatára Sámuel próféta Sault kente fel Izrael első királyává. Saul király alapját a bírák korának négyszáz éve jelentette. Ha uralkodásának negyven éve Isten vágya szerint telt volna, akkor jóvátételekkel helyreállította volna az egyiptomi rabság négyszáz évét, valamint azt a negyven évet, amelyet Mózes a fáraó palotájában töltött. Saul ezzel beteljesítette volna a Sátántól való elválást szolgáló, negyvenes számon alapuló gondviselést, és megteremtette volna a hitalapot. Ha erre az alapra támaszkodva felépítette és dicsőítette volna a templomot, a Messiás képmását, felvehette volna azt a pozíciót, amit Mózes tölthetett volna be akkor, ha Kánaán nemzeti szintű helyreállításának első kísérlete során nem vall kudarcot, hanem felépíti és dicsőíti a templomot Kánaánban. Amennyiben az izraeliták a felépült hitalapon álltak volna és hűséggel követték volna a templomot tisztelő Saul királyt, a jellemalap is megépült volna. A Messiás alapja így már abban az időben létrejött volna.

Saul azonban nem engedelmeskedett Isten parancsolatának, amelyet Sámuel próféta közvetített, ezért nem állt olyan pozícióban, hogy felépíthette volna a templomot. Kudarcánál fogva ugyanabba a pozícióba került, mint Mózes, miután Kánaán nemzeti szintű helyreállításának első kísérletében elbukott. Akárcsak Mózes esetében, a helyreállítás gondviselése Saul király idejében is meghosszabbodott. A hitalap és a templom felépítését Dávid és Salamon negyven-negyven éves uralkodása előzte így meg. Saul továbbá Ábrahám pozíciójában is állt, ahogyan már említettük. Miként az Ábrahámra bízott isteni akarat Izsák és Jákob által teljesült, úgy Istennek az az akarata, hogy felépüljön a templom, Saul idejéről Dávid uralkodására tolódott ki, végül pedig Salamon uralkodása alatt valósult meg. Mindamellett Salamon elveszítette a tényleges áldozat Ábelének pozícióját, amikor paráznaságba süllyedt idegen feleségeivel, akik elfordították Istentől. Izrael számára tehát nem nyílt lehetőség a jellemalap létrehozására. A Messiás alapja, amelyet az egyesült királyság idején fel kellett volna építeni, nem készült el.

A keresztény birodalom idején az egyesült királyságra vonatkozó összes feltételt párhuzamos jóvátételi feltétel által kellett helyreállítani. A hitalap helyreállításáért felelős központi személy a császár volt: ő felelt azoknak a keresztény eszményeknek a megvalósításáért, amelyeket a vezető szerzetesrendek és a pápa hirdettek. A pápa hasonló pozícióban állt, mint az izraeli főpap, aki a próféták által kapta meg Isten parancsolatait. Az ő felelőssége volt annak a szellemi alapnak a megteremtése, amelyből kiindulva a császár felépíthette volna az eszményi keresztény államot. Miután megkoronázta és megáldotta a császárt, a pápának a világi ügyekben alattvalóként kellett engedelmeskednie, a császárnak pedig birodalmán belül fel kellett emelnie és elő kellett segítenie a pápaság munkáját. III. Leó pápa Kr. u. 800-ban megkoronázta és megáldotta a keresztény birodalom első császárát, Nagy Károlyt.

Nagy Károly a területi egyházi vezetés négyszáz éves időszakának alapján állt, amely tényleges azonosságok formájában jóvátétel által helyreállította a bírák korának négyszáz évét. Saul királyhoz hasonlóan ő is a negyvenes számon alapuló és a Sátántól való elválást szolgáló gondviselés alapjára támaszkodott. Őrá a hitalap felépítésének feladata hárult: a keresztény állam eszményének megvalósításában hűnek kellett maradnia Jézus tanításaihoz.

Császárrá koronázásával Nagy Károly valóban létrehozta ezt az alapot. Amennyiben a második Izrael teljes mértékben hisz Nagy Károlyban és követi őt, a jellemalap, és ezzel a Messiás alapja is létrejött volna. Másként fogalmazva, a pápa által irányított szellemi és a császár által irányított földi királyságnak a Messiás felépült szellemi alapjával a középpontban teljes mértékben egyesülniük kellett volna. Krisztus ekkor visszatért volna erre a szilárd alapra és felépítette volna királyságát. A császárok azonban engedetlenekké váltak Isten akaratával szemben, és elhagyták a tényleges áldozat Ábelének pozícióját. Mindezek következtében sem a jellemalap, sem a Messiás második eljövetelének alapja nem jött létre.