2. rész: A bírák kora és a területi egyházi vezetés kora

Mózes küldetését átvéve Józsué vezette el az izraelitákat Kánaánba. A következő négyszáz év folyamán az izraelita törzseket tizenöt bíró kormányozta: a Bírák könyvében Otnieltől Sámsonig feljegyzett tizenhárom bíró, valamint Illés és Sámuel. A bírák a próféta, a pap és a király szerteágazó feladatait látták el, ezek a későbbiekben külön személyekre szálltak. Izrael ebben az időben központi politikai hatalommal nem rendelkező feudális társadalom volt. A területi egyházi vezetés időszaka az újszövetségi korban azért vált szükségessé, hogy párhuzamos jóvátételi feltételek által helyreállítsa a bírák korát. Ennek az időszaknak a során területi egyházvezetők – pátriárkák, püspökök és apátok – álltak a keresztény társadalom élén. Az ószövetségi bírákhoz hasonlóan ők is a próféta, a pap és a király feladatát töltötték be egy személyben. A korabeli keresztény társadalom – akárcsak a bírák idején – e helyi uralkodók által irányított feudális társadalom volt.

A Jézus előtti időkben, amikor Isten az első Izraellel azon dolgozott, hogy a Messiás nemzeti szintű alapját szellemileg és fizikailag egyaránt megteremtse, a politika, a gazdaság és a vallás nemzeti jelleget öltött. A Jézus utáni időkben a keresztények azonban egy szellemi királyság létrehozásán munkálkodtak a Messiás szellemi alapján álló Jézus vezetésével. Hűségük túllépett a nemzeti határokon, hiszen a feltámadt Jézusban a Királyok Királyát szolgálták.

Jézus szellemi királyságát pedig egyetlen ország határai sem zárhatták körül, hiszen a világnak még a legtávolibb sarkaiba is kiterjedt.

A bírák kora azt követően kezdődött el, hogy az izraeliták felszabadultak az egyiptomi rabság alól, a fiatalabb nemzedék pedig Józsué és Káleb vezetése alatt szilárdan egyesült azért a célért, hogy beléphessenek Kánaánba. Klánjaik és törzseik között felosztották a területet. Falvakat alapítottak a bírák közelében, megszilárdították a választott nemzetet és egyszerű feudális társadalmat építettek fel. A keresztény történelemben a területi egyházi vezetés kora ugyancsak akkor kezdődött, amikor a kereszténység felszabadult a Római Birodalom, a sátáni világ üldözése alól. A keresztények elterjesztették az Evangéliumot a germán népek körében, amelyek közül sokan a negyedik század tájékán a hunok támadásai miatt Nyugat-Európába vándoroltak. Új, nyugat-európai hazájukban Isten az új kiválasztott nemzetként emelte fel őket, és kialakította a feudális társadalom korai formáját, amely a későbbiekben a középkorban teljesedett ki.

Ahogy a korábbiakban elmondtuk, amikor az izraeliták elindultak Kánaán felé, először megépítették a szent sátrat, vagyis a Messiás jelképét és a feltételnek a tárgyát, amelynek alapján eldönthették, ki foglalja el a jellemalap Ábel-pozícióját. A bírák korában a zsidóknak a szent sátrat kellett volna dicsőíteniük, és engedelmeskedniük kellett volna a bírák vezetésének. Ahelyett azonban, hogy elpusztították volna a hét kánaánita törzset, együtt éltek velük és kánaánita szokásokat vettek fel. Még a bálványaikat is imádni kezdték, és ez megzavarta a hitüket. A területi egyházi vezetés korában a keresztényeknek hasonlóképpen fel kellett volna magasztalniuk az egyházat, amely a Messiás képmása volt, valamint követniük kellett volna a püspökök és a szerzetesrendek vezetőinek az utasításait. A feltétel tárgya, amely meghatározta volna, hogy ki kerül Ábel-pozícióba, az egyház volt. A pogány germán törzsek vallása és kultúrája azonban nagy hatással volt rájuk, és ez nagy összevisszaságot eredményezett a kereszténység hitében.