2. rész: A helyreállítás gondviselése Mózes vezetésével

2.1 A Mózes által vezetett gondviselés áttekintése

A helyreállítás Mózes által vezetett gondviselése a Messiásnak arra az alapjára épült, amelyet Ábrahám családjában fektettek le. Mindazonáltal Mózesnek magának is meg kellett teremtenie jóvátétellel a hitalapot és a jellemalapot, azaz a Messiás alapját. Bármikor, amikor a gondviselés központi személye megváltozik, az új központi személy csakis úgy örökölheti át a gondviselés akaratát, ha ő maga is teljesíti saját, hasonló jellegű felelősségét. Ebben az esetben azért is kellett az alapot újra lefektetni, mert a gondviselés addigra a családi szintről már nemzeti szintre terjedt ki. Amint látni fogjuk, a helyreállítás gondviselésének Mózes által vezetett szakaszában ezeknek az alapoknak a megteremtéséhez szükséges jóvátételi feltételek nagymértékben különböztek az előzőektől.

2.1.1 A hitalap

2.1.1.1 A hitalap helyreállításának központi személye

A hitalap helyreállításának központi személye Mózes volt. Miután véget ért a négyszáz éves rabság, amelyet Ábrahámnak a jelképes áldozatánál elkövetett hibája okozott, újra létre kellett hoznia a hitalapot ahhoz, hogy elkezdődhessen a visszatérés Kánaán áldott földjére. Mielőtt megnéznénk, hogyan teremtette meg Mózes a hitalapot, vizsgáljuk meg először, hogy Jézussal összehasonlítva milyen pozíciót foglalt el, illetve hogy miben különbözött minden előző központi személytől, akik a hitalapot voltak hivatottak megteremteni.

Először is, Mózes a pozíciója szerint Istent képviselte és helyette cselekedett. Isten azt mondta Mózesnek, hogy Áronnal szemben legyen olyan, mint Isten. Azt is mondta, hogy „Nézd, olyanná teszlek a fáraó előtt, mint egy isten, és testvéred, Áron lesz a prófétád”.

Másodszor, azzal, hogy Isten Áron és a fáraó előtt Mózest Isten pozíciójába helyezte, Mózes alakjával előrevetítette Jézust, Isten egyetlen megtestesítőjét. Mózes, aki így Jézus előképe volt, úttörőként járta azt az utat, amely egy napon Jézusra várt. Ilyen módon, mint később Keresztelő János, Mózes is Jézus útját egyengette.

Mózes, mint a Messiás alapját megteremtő Jákob leszármazottja, központi személyként dolgozhatott a helyreállítás gondviselésének korában. Gondviselési útja során Mózes Jákob hagyományára és tetteire épített. Az ő útjuk szolgált később Jézus útjának mintájául.

Mózes azon az alapon is állt, amelyet József fektetett le, amikor Egyiptomba ment. József élete szintén Jézus életét vetítette előre. József mint Ráchelnek (Jákobnak az isteni oldalt képviselő feleségének) a fia, és mint Lea (Jákobnak a sátáni oldalt képviselő felesége) fiainak az öccse, Ábel-pozícióban volt. Alig tudott megmenekülni, amikor bátyjai cselszövéssel az életére törtek, majd mikor kereskedőknek eladták őt, rabszolgaként Egyiptomba került. Harmincéves korában azonban már Egyiptom kormányzójának rangját viselte. Apja és bátyjai eljöttek Egyiptomba, és alázatosan meghajoltak előtte, így beteljesedett az a jövendölés, amelyet még gyermekként kapott álmában. Ennek a gondviselési győzelemnek az alapján az izraeliták bevonultak Egyiptomba, és elkezdődött egy viszontagságos időszak, amely a Sátántól való elválást szolgálta.

József útja előrevetítette Jézus későbbi útját. Miután eljött a sátáni világba, Jézusnak is egy megpróbáltatásokkal teli utat kellett elviselnie, hogy harmincéves korára a Királyok Királyaként léphessen fel. Az a feladat állt előtte, hogy engedelmességre bírja az egész emberiséget, közöttük az elődeit is, hogy elvágja minden kapcsolatukat a sátáni világgal, és helyreállítsa őket Isten birodalmába.

Mózes gyermekkora és halála szintén Jézus útjának előképe volt. Születésekor Mózest az a veszély fenyegette, hogy a fáraó megöli. Mózes azonban a fáraó palotájába került, s mivel az anyja titokban dajkálta őt, az ellenségei között biztonságban nevelkedett. Születésekor Jézus ugyancsak ki volt téve annak a veszélynek, hogy Heródes király megöleti. Édesanyja menekítette el Egyiptomba és ott titokban nevelte őt fel. Később, amikor már biztonságban felnőtt az ellenség között, anyja visszahozta Heródes király birodalmába. Mózes halála után senki sem tudott testének hollétéről, ez szintén előrevetítette Jézus holttestének sorsát.

Ilyen módon Mózes útja, amelyet Kánaán nemzeti szintű helyreállításáért folytatott, mintájául szolgált Jézus útjának, amelynek célja Kánaán világszintű helyreállítása volt.

A Biblia is tanúsítja Mózes és Jézus szavaival azt a tényt, hogy Mózes Jézus előképe volt, és Mózes útjával jelezte, hogy Jézusnak milyen úton kell majd járnia.

2.1.1.2 A hitalap helyreállításához szükséges feltétel tárgya

Mózes pozíciója különbözött a korábbi központi személyek poziciójától, akik a hitalap lefektetésének feladatával voltak megbízva. Ábeltől, Noétól és Ábrahámtól eltérően Mózesnek nem kellett jelképes áldozatot bemutatnia. A hitalapot sokkal inkább azzal tudta helyreállítani, hogy engedelmeskedett Isten Igéjének, és teljesítette a Sátántól való elválás negyvenes számon alapuló gondviselésének feltételét. Ez a különbség három okra vezethető vissza.

Először is, Mózes Ábel, Noé és Izsák három sikeresen bemutatott jelképes áldozatának alapján állhatott. Ők hárman már beteljesítették a jelképes áldozatokon alapuló gondviselést.

Másodszor: miután a bűnbeeséskor az első emberpár elveszítette Isten Igéjét, az emberek később nem kaphatták meg közvetlenül az Igét. Ezért vált szükségessé, hogy a feltétel tárgya az Igét helyettesítse. A helyreállítás gondviselését megalapozó korban (Ádámtól Ábrahámig) áldozatokat ajánlottak föl, mint a hitalap megteremtésének tárgyait. Mózes idejében ez a kor azonban lezárult. Az emberiség egy új korszakba lépett, a helyreállítás gondviselésének korába, vagyis az ószövetségi korba, amikor újra közvetlenül kaphatta meg Isten Igéjét. Ezért nem volt többé szükség jelképes áldozatra a hitalap lefektetéséhez.

Harmadszor: amint az Ádám családjával kezdődő gondviselés újra és újra meghosszabbodott, bizonyos jóvátételi feltételekre lett szükség, hogy helyre lehessen állítani a Sátán által beszennyezett gondviselési időszakokat. Ezért a hitalap építésekor Noénak a Sátántól való elválás negyvenes számon alapuló gondviselési időszakán kellett keresztülmennie, amikor a bárkában volt. Ábrahámnak is, mielőtt még létrehozhatta volna a hitalapot a jelképes áldozatával, helyre kellett állítania az előző négyszáz éves időszakot, és így a Sátántól való elválás negyvenes számon alapuló gondviselési időszak alapján állhatott. Az izraelitáknak négyszáz éves rabságot kellett elszenvedniük Egyiptomban, hogy beteljesítsék a Sátántól való elválás negyvenes számon alapuló gondviselését, és hogy így helyreállítsák azt a hitalapot, amelyet Ábrahám hibája miatt Sátán elvehetett. A helyreállítás gondviselésének korában, amikor a feltétel tárgya nem kellett, hogy az Ige helyettesítője legyen, a központi személyek már azzal megteremthették a hitalapot, hogy Isten Igéjét megtartva, a Sátántól való elválás negyvenes számon alapuló gondviselésének beteljesítésével biztos alapot hoztak létre.

2.1.2 A jellemalap

A helyreállítás gondviselését megalapozó korban Isten arra törekedett, hogy létrehozza a családi szintű jellemalapot. A helyreállítás gondviselésének korában azonban már a nemzeti szintű jellemalap megteremtésén munkálkodott. Mivel a nép előtt Mózes úgy állt, mint Isten, és Jézust képviselte, a nemzeti szintű hitalap felépítésénél szülő-pozícióban volt az izraelitákkal szemben. Ezzel egyidőben Mózes volt az a próféta, akinek a küldetése Jézus útjának előkészítése volt. Így Jézushoz képest, akinek az Igaz Szülőként kellett eljönnie, gyermek-pozícióban állt. Tehát Mózes mint a nemzeti szintű jellemalap központi személye az izraeliták előtt Ábel-pozíciót foglalt el.

Ábel a jelképes áldozatot Ádám helyett, a szülő pozíciójában mutatta be, és így a tényleges áldozatot gyermek-pozícióból ajánlhatta fel. Hasonlóképpen Mózes is kettős pozícióban állt. A hitalap jóvátétellel való helyreállításakor szülő-pozícióban volt. Ezzel megerősítette az Ábel-pozíciót a jellemalap létrehozásához, amelynél már gyermek-pozíciót foglalt el.

Miután Mózes megszilárdította helyét Ábel-pozíciójában, ha a Káin-pozíciójú izraeliták beteljesítették volna a bűnös természet leküzdéséhez szükséges nemzeti szintű jóvátételi feltételt úgy, hogy engedelmeskednek Mózesnek, létrejöhetett volna a nemzeti szintű jellemalap.

2.1.3 A Messiás alapja

Mózes feladata a nemzeti szintű hitalap jóvátételekkel való helyreállítása volt, az izraelitáknak pedig Mózes vezetésével a nemzeti szintű jellemalapot kellett jóvátételek útján helyreállítani. Ebből a kettőből épült volna fel a Messiás alapja. Az izraeliták előtt az a feladat állt, hogy létrehozzanak egy független nemzetet, fogadják a Messiást, újjászülessenek általa, megtisztuljanak az eredendő bűnüktől, és helyreállítsák az eredeti természetüket, szívükben egységet teremtve Istennel. Így törekedhettek a végső célra, hogy Isten tökéletes megtestesítőivé váljanak.

2.2 Kánaán nemzeti szintű helyreállításának kísérletei Mózes vezetésével

Mózes különböző csodákkal és jelekkel kivezette az izraelitákat Egyiptomból, a sátáni világból, átkeltek a Vörös-tengeren, és a pusztában vándoroltak, mielőtt beléphettek volna Kánaánba, az ígéret földjére. Mindez előrevetítette azt, ahogyan egy napon Jézus vezette a keresztényeket, a második Izraelt. Jézus elhívta őket a bűnös életükből, csodákkal és jelekkel biztonságban átvezette őket a gonoszság háborgó tengerén, és mielőtt beléphettek volna az Isten által megígért Édenkertbe, egy pusztaságba vitte őket, ahol az életet adó víz híján voltak.

Ugyanúgy, ahogyan a Kánaán helyreállításának Mózes által vezetett nemzeti szintű szakasza meghosszabbodott, és három időszakra tagolódott az izraeliták hitetlensége miatt, Kánaán helyreállításának világszintű folyamatával, amelyet Jézus vezetett, szintén háromszor kellett megpróbálkozni Keresztelő János, illetve az akkori zsidó nép hitetlensége miatt. Hogy a túlzott aprólékosságot elkerüljük, Mózes és Jézus útjának részletes összevetésére nem térünk ki, de a következő részek összehasonlításával a párhuzamok világossá válnak.

2.2.1 Kánaán nemzeti szintű helyreállításának első kísérlete

2.2.1.1 A hitalap

A négyszáz éves egyiptomi rabság elteltével lezárult az a jóvátételi időszak, amelyet az izraelitáknak Ábrahám hibája miatt kellett vállalniuk. Ahhoz, hogy Mózes a hitalap helyreállításának központi személye lehessen, és hogy kivezethesse az izraelitákat Egyiptomból, személyesen át kellett örökölnie a négyszáz éves nemzeti szintű jóvátételi időszakot, és be kellett teljesítenie a Sátántól való elváláshoz szükséges, a negyvenes számon alapuló jóvátételi időszakot. Ezenkívül jóvátétellel helyre kellett állítania a negyvenes számot, amellyel Ádámnak kellett volna megteremtenie a hitalapját, ha nem esett volna bűnbe (vö. Szakaszok 2.4). Annak érdekében, hogy ezeket a célokat elérje, Mózes a fáraó palotájába, a sátáni világ középpontjába került, és negyven évet töltött ott.

A palotában Mózest az édesanyja nevelte, akit – mivel senki nem ismerte – dajkájául fogadtak. Ő titokban átadta Mózesnek a választott néphez tartozás tudatát és büszkeségét. A palotában való élet örömei ellenére Mózes Izraelhez való hűsége megingathatatlan maradt. Negyven év elteltével elhagyta a palotát, „Inkább vállalta, hogy az Isten népével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze”. Így a fáraó palotájában töltött negyven év alatt Mózes beteljesítette a Sátántól való elválás negyvenes számon alapuló időszakát, és ezzel helyreállította a hitalapot.

2.2.1.2 A jellemalap

Mózes a szülő és a gyermek kettős pozíciójában állt. A hitalap megteremtésével Ábel pozícióját is megerősítette a jellemalap létrehozásához. Az izraelitáknak, akik Káin-pozícióban voltak, követniük kellett Mózest, hinni benne és engedelmeskedni neki. Azzal, hogy Mózestől átveszik Isten akaratát és a jóságot terjesztik, teljesíthették a bűnös természet leküzdéséhez szükséges nemzeti szintű jóvátételi feltételt, és megteremthették a nemzeti szintű jellemalapot. Úgy kellett lefektetniük a jellemalapot, hogy követik Mózest az Egyiptomból való kivonulástól egészen addig, amíg el nem jutnak Kánaán földjére.

E szakasz indító gondviselését úgy vezette Isten, hogy Mózes megölt egy egyiptomit. Amikor Mózes látta, hogy egy testvérével rosszul bánik egy egyiptomi munkafelügyelő, a népe iránti forró szeretettől indíttatva megütötte és megölte. Bizonyos értelemben ez Isten heves felháborodását fejezte ki, amelyet népének szenvedése láttán érzett. Abban a pillanatban az határozta meg, hogy az izraeliták sikeresen el tudják-e kezdeni a Kánaánba való visszatérés útját, hogy meg tudják-e teremteni az egységet Mózessel, vagy sem.

Isten a következőkre tudta felhasználni azt, hogy Mózes megölte az egyiptomit: először is, az arkangyal az első emberpár bűnbeesését okozta, valamint Káint rávette arra, hogy megölje Ábelt. Ezeknek a feltételeknek az alapján Sátán a legidősebb fiú pozíciójában állva meghatározhatta a bűnös történelem alakulását. Ezért annak érdekében, hogy Isten elkezdhesse Kánaán helyreállításának gondviselését, egy Isten oldalán álló személynek ezt jóvátétel útján helyre kellett állítania úgy, hogy diadalmaskodik egy olyan személy felett, aki Sátán oldalán a legidősebb fiú pozíciójában áll. Másodszor: ez a tette elvágta Mózes minden vonzódását és kötődését a fáraó palotájához, és olyan helyzetbe kényszerítette, hogy soha ne térhessen vissza. Végül, ezzel az eseménnyel, amelyben megmutatta, hogy Mózes népük hűséges tagja, Isten arra akarta késztetni az izraelitákat, hogy bízzanak meg Mózesben. Ahogy később látni fogjuk, Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második szakaszában Isten hasonló okok miatt sújtott le az egyiptomiak és állataik elsőszülöttjeire.

Amikor látták, hogy Mózes megöli az egyiptomit, az izraelitáknak ugyanúgy ösztönzést kellett volna meríteniük Izrael iránti szeretetéből, ahogyan Isten is tette. Ha így éreztek volna, tisztelték volna Mózest, megbíztak volna benne, és lelkesen követték volna. Így Mózes vezetésével Isten közvetlenül elvezethette volna őket Kánaán földjére, ahol megteremthették volna a jellemalapot. Valójában nem lett volna szükség arra, hogy átkeljenek a Vörös-tengeren, vagy hogy a Sínai-sivatagban vándoroljanak, ehelyett a filiszteusok földjén át egyenes úton eljuthattak volna Kánaánba. Egy huszonegy napos úttal helyreállították volna Jákob Háránban töltött huszonegy évét.

Később, a második nemzeti szintű szakaszban, Istennek minden oka megvolt arra, hogy ne bízzon az izraelitákban, hiszen az első nemzeti szintű menet azért nem vezetett eredményre, mert nem követték Mózest. A Biblia szerint: „Amikor a fáraó elbocsátotta a népet, Isten nem a filiszteusok földjén át vezette őket, jóllehet az lett volna a rövidebb. Isten arra gondolt, hogy a nép megbánhatja, ha háborút kell kezdenie, és visszatér Egyiptomba”. Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérlete során Isten azért vezette a népet a Vörös-tengeren át, majd a pusztában egy kerülő úton, mert attól tartott, hogy hitüket vesztve, az útjuk beteljesítése előtt visszatérnek Egyiptomba.

2.2.1.3 Az első kísérlet kudarca Kánaán nemzeti szintű helyreállításában

Ha az izraeliták (Káin) teljes odaadással engedelmeskedtek volna Mózesnek (Ábel), és követték volna őt a Kánaánba való visszatéréskor, beteljesítették volna a bűnös természet leküzdéséhez szükséges nemzeti szintű jóvátételi feltételt, és létrehozták volna a jellemalapot. Azonban látva, hogy Mózes megüti és megöli az egyiptomit, félreértették őt, és rossz hírét költötték: „Másnap is visszajött s látta, hogy két héber verekedik. Miért ütöd a barátodat? kérdezte a támadót. Az így válaszolt: Ki tett téged főnökünkké és bíránkká, talán engem is meg akarsz ölni, ahogy megölted az egyiptomit? Mózes megijedt és így szólt magában: A dolog nyilvánvalóan kitudódott. A fáraó is hallotta, hogy beszélnek az esetről, és halálra kerestette Mózest.” (Kiv 2,13-15) Mózes előtt nem állt más választás, mint az, hogy elmeneküljön a fáraó elől. Elhagyta az izraelitákat, és Midián pusztájába ment. A jellemalap így meghiúsult, ezért az izraeliták útja, hogy Kánaánt Mózes vezetésével helyreállítsák, másodszor, majd később harmadszor is megismétlődött.

2.2.2 Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérlete

2.2.2.1 A hitalap

Amikor az izraeliták hitetlensége miatt Kánaán helyreállításának első nemzeti szintű kísérlete kudarcba fúlt, Sátán jogot formált Mózes életének a fáraó palotájában töltött negyven évére, amely során Mózes megteremtette a hitalapot. Ezért, annak érdekében, hogy elkezdhesse Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérletét, Mózesnek újra le kellett fektetnie a hitalapot úgy, hogy teljesít egy újabb negyven éves időszakot, és jóvátétellel helyreállítja a palotában eltöltött negyven évet, ami elveszett. Ez volt a célja Mózes negyven éves száműzetésének Midián pusztájába. Ebben a negyven éves időszakban az izraeliták élete Egyiptomban még nyomorúságosabb lett, mintegy büntetésként a Mózessel szembeni hitetlenségük miatt.

A pusztában töltött negyven évvel Mózes másodszor is teljesítette a Sátántól való elválás negyvenes számon alapuló gondviselési időszakát. Helyreállította a hitalapot, amelyre szükség volt ahhoz, hogy elkezdhesse Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérletét. Ezt követően Isten megjelent Mózesnek, és így szólt: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba, a kánaániak... területére. Most tehát Izrael fiainak a kiáltása felhatolt hozzám, és láttam a gyötrelmet is, amellyel az egyiptomiak kínozzák őket. Ezért menj, elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet, Izrael fiait kivezesd Egyiptomból.” (Kiv 3,7-10)

2.2.2.2 A jellemalap

Azzal, hogy Mózes Midián pusztájában helyreállította a hitalapot, Ábel pozícióját is megerősítette. Ennek megfelelően, Kánaán nemzeti szintű helyreállításának első kísérletéhez hasonlóan, ha a Káin-pozícióban álló izraelita nép hitt volna Mózesben, és teljes hittel és engedelmességgel követte volna, bevonulhattak volna az ígéret földjére, a tejjel és mézzel folyó Kánaánba. Ezzel teljesítették volna a bűnös természet leküzdéséhez szükséges jóvátételi feltételt, és megteremtették volna a jellemalapot.

Kánaán nemzeti szintű helyreállításában az első kísérlet indító gondviselését az jelentette, amikor Mózes megütött és megölt egy egyiptomit. A második kísérlet indító gondviseléseként Isten három jelet és tíz csapást adott Mózes kezébe, hogy ezekkel győzze le az egyiptomiakat.

Isten a következő okok miatt akarta, hogy Mózes csapást mérjen a sátáni oldalra: először is, hogy jóvátétellel helyreállítsa az idősebb fiú pozícióját, amelyet Sátán beszennyezett; másodszor, hogy véget vessen az izraeliták Egyiptomhoz való kötődésének; és harmadszor, hogy megértesse az izraelitákkal, hogy Mózest Isten küldte.

Volt még egy oka annak, hogy Mózes lesújthatott az egyiptomiakra. Bár az izraeliták már letöltötték azt a négyszáz éves időszakot, amíg jóvátételként kellett raboskodniuk Egyiptomban, még további harminc évnyi megpróbáltatáson mentek keresztül. Isten meghallotta jajkiáltásukat és panaszukat, és megszánta őket.

Az a három jel, amelyet Isten Mózes és Áron kezébe adott, előrevetítette Jézus tevékenységét.

Az első jelet akkor adta Isten, amikor azt mondta Mózesnek, hogy dobja el a botját, és az kígyóvá változott. Amikor később Mózes parancsára Áron a fáraó előtt bemutatta ezt a jelet, a fáraó hívatta a varázslóit, megparancsolta nekik, hogy dobják el a botjaikat, és azok szintén kígyóvá változtak, ámde Áron kígyója felfalta az övéket.

Ez a jel szimbolikusan előrevetítette, hogy Jézus Megváltóként jön el, hogy elpusztítsa a sátáni világot. A bot, amely csodás erővel rendelkezett az Istent képviselő Mózes előtt, Jézust jelképezte, aki később ugyanilyen hatalommal jött el, és csodákat vitt véghez Isten előtt. Ezenkívül a bot védelmet és támaszt is nyújt; lesújt az igazságtalanságra, és a helyes úton vezeti az embert. Mózes botja, amely Jézust szimbolizálta, mindazokat a feladatokat megmutatta, amelyeket később Jézusnak teljesítenie kellett.

Az, hogy Mózes botja kígyóvá változott, Jézus munkáját jelképezte. Jézus önmagát egy kígyóhoz hasonlította, amikor így szólt: „Amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is. A tanítványainak azt is mondta: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók”, Jézus ezen azt értette, hogy azért jött, hogy jóvátételekkel helyreállítsa az első emberpárt ravaszul megkísértő gonosz kígyó által okozott bűnbeesést. Ennek megfelelően Jézusra úgy tekinthetünk, mint a bölcs és jó kígyóra, aki elhívja és a jóság útján vezeti az embereket. Tanítványainak át kellett venniük Jézus bölcsességét, hogy segíteni tudják a bűnös embereket a jóság útján. Ezenkívül az, hogy Mózes kígyója felfalta a varázslókét, azt jelentette, hogy Jézus a mennyei kígyóként jött el, hogy elpusztítsa Sátánt, a gonosz kígyót.

A második jelet akkor kapta Mózes, amikor Isten parancsára a ruhájába rejtette a kezét, és az leprás lett. Majd Isten megparancsolta, hogy újra tegyen így, és a keze meggyógyult. Ez a csoda szimbolikusan előrevetítette azt, hogy Jézus mint második Ádám jön majd el, és Menyasszonyával, a későbbiekben a Szentlélek által jelképezett második Évával (vö. Krisztológia 4.1) a megváltást hozzák el.

Az, amikor Mózes először rejtette a keblébe a kezét és az leprás lett, azt jelképezte, ahogyan az Arkangyal magához ölelte Évát, és gyógyíthatatlan bűnnel fertőzte meg az egész emberiséget. Az, amikor másodszor tette a kezét a keblére és az meggyógyult, azt jelezte előre, hogy Jézus Igaz Atyaként eljön, helyreállítja Menyasszonyát, az Igaz Anyát (vö. Krisztológia 4.1), és az egész emberiséget átölelve újjászületést adnak, „ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit”. Ezzel válik teljessé a helyreállítás.

A harmadik jelnél Isten arra utasította Mózest, hogy a Nílus vizéből öntsön a földre, és a víz vérré változott. Ennek a jelnek a jelentése abban rejlik, hogy a víz – egy szervetlen anyag – átalakult az életet jelentő anyaggá, vérré. A Bibliában a víz a bűnbe esett tömegeket jelképezi, akikben nincs élet. Így ez a jel előrevetíti, hogy Jézus és a Szentlélek azért jönnek, hogy feltámasszák az élettelen, bűnbe esett emberiséget, hogy Isten élő gyermekeivé tegyék őket.

Isten azért kérte Mózest és Áront a jelek bemutatására, hogy létrejöjjenek azok a jelképes jóvátételi feltételek, amelyek alapján később Jézus és a Szentlélek mint Igaz Szülők eljöhetnek Izraelhez. Az ő feladatuk lesz helyreállítani a Sátán oldalára került eredeti négypozíciós alapot, és az egész emberiségnek mint a gyermekeiknek újjászületést adni.

Mózes nem volt ékesszóló, ezért kért Istentől valakit, aki helyette beszélhet. Isten Mózes bátyját, Áront, illetve később a prófétanőt, Miriamot, Áron nővérét választotta. Ez jelképesen előrevetítette, hogy Jézus és a Menyasszonya, mint az Ige megtestesítői, azért jönnek, hogy az embereket, akik a bűnbeeséskor elveszítették az Igét, az Ige megtestesítőiként helyreállítsák. Kánaán helyreállításának folyamatában Áron és Miriam azt a küldetést kapták, hogy támogassák az Isten pozíciójában álló Mózes akaratát, és hogy őt képviselve lépjenek fel vezetőként. Később Jézusnak és a Szentléleknek ugyanígy kellett támogatniuk Isten akaratát Kánaán világszintű helyreállításának szakaszában, illetve felvállalniuk azt a küldetést, hogy megváltják a bűneinket.

Isten parancsát követve Mózes elment a fáraóhoz. Útközben az Úr megjelent előtte, és megpróbálta megölni. Mózes akkor menekült meg, amikor a felesége, Cippora, körülmetélte a fiukat. Így segített Mózesnek győznie a próbatételben, és megmentette a családjukat. Ez a körülmetélés lehetővé tette, hogy az izraeliták elszabaduljanak Egyiptomból. Mindez előrevetítette, hogy Jézus eljövetelekor Isten megváltási munkája csak akkor lehet sikeres, ha az emberek egy belső körülmetélkedésen mennek keresztül.

Vizsgáljuk meg a körülmetélés mélyebb jelentését. Amikor az első emberpár a Sátánnal való szexuális kapcsolat által bűnbe esett, a férfi nemi szerven keresztül a halál vérét örökölte. Ahhoz, hogy a bűnbe esett emberek Isten gyermekeiként helyreállhassanak, Isten egy jóvátételi feltételként bevezette a körülmetélés szertartását: a férfi nemi szerv előbőrét levágták, hogy vér folyjon ki belőle. A körülmetélés a halál vérének eltávolítását jelenti, és egyben jele annak, hogy az ember helyreállítja az uralomhoz való jogát, illetve jele annak az ígéretnek, hogy Isten igaz gyermekeiként helyreállítja az embereket. A körülmetélésnek három fajtája van: a szív körülmetélése, az előbőr körülmetélése és a teremtés körülmetélése.

A tíz csapással Isten azt akarta elérni, hogy Mózes kiszabadítsa az izraelitákat Egyiptomból. Ez is annak az előképe volt, hogy a jövőben Jézus csodákkal és jelekkel jön el, hogy megváltsa Isten választott népét. Amikor Jákob a megpróbáltatások huszonegy éves időszakát szenvedte el Háránban, Lábán tízszer csapta őt be, és nem adta meg a neki járó fizetséget. Hasonlóképpen, Mózes útján, amely Jákob útjának mintáját követte, a fáraó nemcsak hogy a korábban előírt időszakon túl is kínozta az izraelitákat, de még tízszer be is csapta őket, hamis ígéreteket téve, hogy elengedi őket. Ezért elégtételként Istennek joga volt a tíz csapással lesújtani a fáraóra.

Közülük is a kilencedik és a tizedik csapás különös jelentőséggel bírt.

A kilencedik csapásként Isten három napig teljes sötétségbe borította Egyiptomot, azonban az izraeliták lakóhelyén megmaradt a fény. Ez előre jelezte, hogy Jézus eljövetelekor sötétség fogja borítani Sátán birodalmát, míg Isten népére fényesség ragyog, és így a két oldal szétválik.

A tizedik csapásként Isten megölte az egyiptomiak és állataik minden elsőszülöttjét, az izraelitáknak azonban megparancsolta, hogy fessék be bárány vérével a házuk szemöldökfáit és ajtófélfáit, hogy a halál angyala ne térjen be hozzájuk. Az egyiptomiak elsőszülöttjei a sátáni oldalon, Káin-pozícióban álltak. Isten azért sújtott le rájuk, hogy a második fiú – Ábel – pozíciójában álló izraelitákat helyreállíthassa az idősebb fiú pozíciójába. Az idősebb fiú pozícióját Sátán szerezte meg, és így átvette a vezető szerepet a történelem menetének alakításában, Istent maga mögé szorítva. Ez a csapás előrevetítette, hogy Jézus eljövetelekor a sátáni oldal elpusztul, míg Isten oldala, a második fiú pozíciójában, Jézus vére által megváltásban részesül.

Mózes óriási vagyonnal vonult ki Egyiptomból, ami azt vetítette előre, hogy a teremtett dolgok helyreállnak Jézus eljövetelének idejében.

Isten minden csapás után megkeményítette a fáraó szívét, és ennek több oka is volt. Először is, azzal, hogy újra és újra felfedi hatalmát, Isten meg akarta mutatni az izraelitáknak, hogy ki Ő. Másodszor, azt akarta, hogy a fáraó minden erejével ragaszkodjon az izraelitákhoz, mielőtt arra kényszerülne, hogy elengedje őket; miután kivonultak, a fáraó kénytelen volna felismerni, milyen kevés hatalma van, és fel kellene adnia minden kötődését az izraelitákhoz. Harmadszor, Isten véget akart vetni az izraeliták Egyiptomhoz való ragaszkodásának azzal, hogy erős ellenséges érzéseket ébresztett bennük a fáraóval szemben.

Isten Kánaán nemzeti szintű helyreállításának első kísérletét akkor kezdte, amikor Mózes megölte az egyiptomit. Azonban amikor az izraeliták nem bíztak Mózesben, ez a kísérlet meghiúsult. Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérlete úgy kezdődött, hogy Isten az izraeliták kezébe adta a három jelet és a tíz csapást. Amint az izraeliták látták ezeket a csodákat, elhitték, hogy Mózest valóban Isten küldte, hogy a vezetőjük legyen. Hittek Mózesben és követték őt, azt az Ábel-személyt, aki megteremtette a nemzeti szintű hitalapot. Így az izraeliták elkezdhették Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második menetét.

Azonban a bűnös természet leküzdéséhez szükséges jóvátételi feltétel többet követelt az izraelitáktól, mint azt, hogy csak addig bízzanak Mózesben, és engedelmeskedjenek neki, amíg a csodákat véghez vitte. Mivel előzőleg nem sikerült beteljesíteniük ezt a feltételt, Sátán jogot formálhatott Kánaán helyreállításának teljes gondviselési útjára. Az izraelitáknak ezt úgy kellett helyreállítaniuk, hogy hűségesek és engedelmesek maradnak Mózes iránt a vándorlásuk egész ideje alatt. Kizárólag így teljesíthették be a bűnös természet leküzdéséhez szükséges nemzeti szintű jóvátételi feltételt. A nemzeti szintű jellemalap csak akkor jöhetett létre, amikor már bevonultak Kánaán földjére, miután Mózesbe vetett töretlen hittel átkeltek a pusztán.

Kánaán nemzeti szintű helyreállításában a második kísérlet indító gondviselése nagyobb kegyelmet hordozott, mint az első. Mégis, az a jóvátételi feltétel, amelyet az izraelitáknak be kellett teljesíteniük, ennek megfelelően nehezebb volt, hiszen az ő hitetlenségük okozta a gondviselés menetének elhúzódását. Az első kísérletben, ha az izraeliták követték volna Mózest, a közvetlen útvonalon, a filiszteusok földjén keresztül mehettek volna, és mindössze huszonegy nap alatt bevonulhattak volna Kánaánba. Ez az időszak Jákob Háránban töltött huszonegy évének felelt volna meg. A második menetben azonban nem a közvetlen úton vezette Isten a népet. Attól tartott, hogy ha a harcias filiszteusokkal találkoznak, újra elveszítik a hitüket és visszatérnek Egyiptomba. Inkább a Vörös-tenger felé vezette őket, majd egy hosszú kerülővel a pusztaságon keresztül. Azt tervezte, hogy huszonegy hónap alatt viszi el a népet Kánaánba.

Így az izraeliták Mózes vezetésével elkezdték huszonegy hónapos pusztai vándorlásukat.

Vizsgáljuk meg ezt az utat, és azt, hogyan szolgált mintaként Jézus útjához, aki Kánaán világszintű helyreállításának útján vezette az emberiséget.

Amikor a fáraó kelletlenül megengedte Mózesnek, hogy az izraeliták áldozatot mutassanak be Egyiptomban, Mózes még többet kért, és így szólt: „Ezt nem tehetjük. Mi olyan állatokat áldozunk fel az Úrnak, a mi Istenünknek, amelyeknek bemutatása az egyiptomiak szemében szörnyűség. Ha mi olyan áldozatot mutatnánk be, amelytől az egyiptomiak borzadnak, nemde megköveznének bennünket? Mi ki akarunk menni három napi járásra a pusztába és ott bemutatni az áldozatot az Úrnak, a mi Istenünknek, amelyet követel tőlünk.” (Kiv 8,22-23)

Mózes három napot kért a fáraótól, azzal a szándékkal, hogy a fáraót megtévesztve kivezeti a népet Egyiptomból. Ez a háromnapos időszak ugyanazzal a jelentőséggel bírt, mint Ábrahám háromnapos útja Morija hegyére, amelyre azért volt szükség, hogy Izsák feláldozása előtt elváljon Sátántól. Ábrahám korától fogva ez lett az a jóvátételi időszak, amellyel egy gondviselési szakasz kezdetekor el lehetett érni a Sátántól való elválást. Amikor Jákob elkezdte Kánaán helyreállítását, volt egy háromnapos időszak, mialatt elszakadt Sátántól úgy, hogy Lábánt megtévesztve elhagyta Háránt. Hasonlóképpen, ennek a nemzeti szintű útnak a kezdetén Mózes azzal a szándékkal kért engedélyt három nap távollétre, hogy a fáraót megtévesztve kiszabadítsa népét a rabságból. A későbbiekben Jézus szintén átment a Sátántól való elválás háromnapos időszakán a győzelmes feltámadása előtt, amikor elkezdhette a helyreállítás szellemi útját.

Az izraeliták, akiknek a száma a Biblia szerint mintegy hatszázezer főt tett ki, a zsidó időszámítás szerint az első hónap tizenötödik napján indultak el Ramszeszből.

Az első táborhelyig, Szukkotig tartó vándorlás három napja alatt végig kitartottak Isten akarata mellett. Attól fogva Isten nappal egy felhőoszlopot, éjjel pedig egy tűzoszlopot adott eléjük, hogy vezesse őket az úton. A felhőoszlop, amely az izraelitákat nappal (yang) vezette, Jézust jelképezte, aki később Izrael népét vezette Kánaán helyreállításának világszintű útján. A tűzoszlop, amely éjjel (yin) volt velük, a Szentlelket jelképezte, aki női jellegű szellemként vezette őket.

Mózes a Vörös-tenger partján Isten parancsára kinyújtotta a botját és elválasztotta a tengert, majd a száraz földön átvezette az izraelitákat. Az egyiptomiak, akik szekéren üldözték őket, belefulladtak a vízbe, amikor az újra összecsapott és elnyelte őket. Amint már korábban láttuk, a fáraó előtt Mózes Istent képviselte, a botja pedig Jézust jelképezte, aki később Isten hatalmát testesítette meg. Így ez a csoda Jézus korát vetítette előre, amikor Sátán üldözőbe veszi azokat a híveket, akik követik Jézust Kánaán világszintű helyreállításának útján, azonban Jézus felemeli a vaspálcát, és lesújt ennek a világnak a háborgó tengerére. A víz kettévált, és egyenes utat tárt fel a hívek előtt, míg az őket üldöző Sátánra a pusztulás várt.

Az izraeliták átkeltek a Vörös-tengeren, és a második hónap tizenötödik napján megérkeztek a Sínai-sivataghoz. Attól kezdve Isten mannával és fürjjel táplálta őket, amíg benépesült területre nem érkeztek. A manna és a fürjek Jézus életet adó testét és vérét jelképezték, amelyeket Isten Kánaán világszintű helyreállításának útján hozott el. Ezért mondta Jézus: „Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Én vagyok a mennyből alászállott égi kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,49-53)

Amikor az izraeliták a Sínai-sivatagot elhagyva Refidimnél táboroztak, nem volt ivóvizük. Isten meghagyta Mózesnek, hogy üssön rá Hóreb sziklájára, hogy víz fakadjon belőle. Mózes így is tett, és vizet adott a népnek, amely megmentette az életüket. Szent Pál így írt: „a szikla Krisztus volt”. Következésképpen, a vizet adó szikla csodája előrevetítette, hogy a Messiás az élet vizével váltja meg az emberiséget, amelyről Jézus így szólt: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé”.

A két kőtábla, amelyeket Mózes a Sínai-hegyen kapott, Jézust és a Menyasszonyát szimbolizálta, a szikla pedig, amely a kőtáblák eredete, Isten jelképe volt. Azzal, hogy Mózes ráütött a sziklára, és inni adott a népnek, lefektette azt az alapot, amellyel megkaphatta a kőtáblákat, és megépíthette a szövetség ládáját, illetve a szent sátrat.

Egyszer Józsué az amalekitákkal küzdött Refidimnél. Amikor Mózes felemelte a kezét, az izraeliták kerültek fölénybe, amikor azonban leengedte, alulmaradtak. Áron és Hur Mózest egy kőrakásra ültették, és mindkét oldalon fenntartották a karját, így Józsué le tudta győzni az amalekiták királyát és csapatait. Mindez szintén azt jelezte előre, ami Jézus idejében történt. Józsué a híveket jelképezte, az amalekiták a sátáni világot, Áron és Hur pedig Jézust és a Szentlelket. Józsuénak az amalekiták fölött aratott győzelme annak volt köszönhető, hogy Áron és Hur feltartották Mózes karját, ez pedig azt jelentette, hogy a hívek, akik a háromságot – Istent, Jézust és a Szentlelket – tisztelik, minden gonoszt le tudnak győzni.

2.2.2.3 A helyreállítás gondviselése és a szent sátor

Az izraeliták megkapták a kőtáblákat, a szent sátrat és a szövetség ládáját. Vizsgáljuk meg, hogyan zajlott ez le. Az izraeliták a negyedik hónap elején, az amalekiták fölött aratott győzelmet követően érkeztek meg a Sínai-sivatagba. Mózes ezután hetven vénnel együtt felment a Sínai-hegyre, hogy Istennel találkozzon. A hegy csúcsára egyedül Mózest hívta el Isten, és ott megparancsolta neki, hogy böjtöljön negyven napig, hogy átvehesse a kőtáblákra írt Tízparancsolatot. Miközben böjtölt, Mózes megkapta Istennek a szövetség ládájára, illetve a szent sátorra vonatkozó utasításait. Böjtjének végén pedig megkapta a kőtáblákat, amelyre Isten ujja a Tízparancsolatot írta.

Amikor Mózes a kőtáblákkal lejött a Sínai-hegyről, azt látta, hogy az izraeliták egy aranyborjút imádnak. Mózes távollétében a nép Áront bízta meg az aranyborjú elkészítésével, és amikor elkészült, kihirdették, hogy ez az az istenség, aki kivezette őket Egyiptomból. Ennek láttán Mózes haragja lángra lobbant. A hegy lábánál a földre dobta és összetörte a kőtáblákat. Isten újból megjelent Mózesnek, és azt mondta neki, hogy készítsen az előzőeknek megfelelő két kőtáblát, és megígérte, hogy újra rájuk írja a Tízparancsolatot. Mózes felment Isten elé a hegyre, és másodszor is negyven napot böjtölt. Isten elmondta a Tízparancsolatot Mózesnek, ő pedig leírta a kőtáblákra. Ezután a kőtáblákkal visszatért az izraelitákhoz, akik ez alkalommal tiszteletet tanúsítottak vele szemben. Mózes utasításait követve megépítették a szövetség ládáját és a szent sátrat.

2.2.2.3.1 A kőtáblák, a szent sátor és a szövetség ládájának jelentősége és célja

Mi volt a kőtáblák jelentése? Az, hogy Mózes megkapta a kőtáblákat, amelyekre Isten Igéje volt írva, azt jelentette, hogy véget ért a helyreállítás gondviselését megalapozó kor, amely során a bűnbe esett emberek csak áldozatok útján tudtak kapcsolatot létesíteni Istennel, és elkezdődött a helyreállítás gondviselésének kora, melyben már a kinyilatkoztatott Ige által jöhetett létre ez a kapcsolat. Az előzőek során elmondtuk, hogy ha Ádám és Éva, akiket Isten az Ige által teremtett, tökéletessé váltak volna, megtestesítették volna az Igét. Ők azonban bűnbe estek, és így elveszítették az Igét.

Mózes a Sátántól való elválást szolgáló negyvennapos időszak elteltével kapta meg mindkét kőtáblát Isten Igéjével. Ez azt jelentette, hogy Ádám és Éva – mint az Ige megtestesítői – jelképesen helyreálltak. Ennek megfelelően a két kőtábla egyben Jézust és a Menyasszonyát is jelképezte, akiknek később az Ige megtestesítőiként kellett eljönniük. A Bibliában Krisztust egy fehér szikla jelképezi, illetve azt is olvashatjuk, hogy „a szikla Krisztus volt”. A két kőtábla, mint Jézusnak és a Menyasszonyának a szimbóluma, ugyanakkor a mennyet és a földet is jelképezte.

Mit jelképezett a szent sátor? Jézus saját testét Jeruzsálem templomához hasonlította. Mi pedig, akik hiszünk benne, Isten templomai vagyunk. A templomot tehát Jézus képmás szintű megjelenítésének tekinthetjük. Ha az izraeliták Mózes vezetésével sikeresen véghez vitték volna Kánaán helyreállításának első kísérletét, Kánaán földjére való bevonulásukat követően azonnal megépíthették volna a templomot, és felkészülhettek volna a Messiás fogadására. Hitetlenségük miatt azonban már a kezdetekben kudarcba fulladt az első próbálkozás. A második kísérlet során Isten egy kerülő úton vezette őket, a Vörös-tengeren és a pusztaságon keresztül. Ekkor még a templom megépítése helyett Isten csupán a szent sátor felállítását kérhette tőlük, amelyet magukkal tudtak vinni egyik helyről a másikra. A templomhoz hasonlóan a szent sátor is Jézus jelképes megjelenítése volt. Amikor Isten meghagyta Mózesnek, hogy építsék fel a szent sátrat, így szólt: „készíts nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam”.

A szent sátor két részből állt: a szentélyből és a szentek szentjéből. A szentek szentjébe kizárólag a főpap léphetett be, ő is egy évben csak egyszer, hogy az engesztelés napján áldozatot mutasson be. A szentek szentjében tartották a szövetség ládáját, és ez volt az a hely, ahol Isten jelen volt. A szentek szentje Jézus lelkét jelképezte. A szentélyben egy mécstartó, egy illatoltár és a kitett kenyerek számára felállított asztal volt, amelyeket a papok naponta használtak. A szentély Jézus testét képviselte. A szentek szentje ezenfelül a szellemi világot, míg a szentély a fizikai világot jelképezte. Miután Jézust keresztre feszítették, a szentélyt és a szentek szentjét elválasztó függöny kettéhasadt, felülről egészen az aljáig. Ez azt jelentette, hogy Jézus keresztre feszítése a szellemi megváltás alapját teremtette meg, amikor a lélek és a test, illetve a menny és a föld közötti kapuk megnyíltak.

Mit jelképezett a szövetség ládája? A láda, amelyet a szentek szentjében őriztek, az Istennel kötött szövetség bizonyságát, a két kőtáblát tartalmazta, amelyek Jézust és a Menyasszonyát, illetve a mennyet és a földet jelképezték. Manna is volt benne, amely a pusztai vándorlás során az izraeliták számára a legalapvetőbb élelmet jelentette, és amely Jézus testét szimbolizálta. A mannát egy arany urnában tartották, amely Isten dicsőségének jelképe volt. A szövetség ládájában ott volt Áron botja is, amely azáltal, hogy rügyeket hozott, Isten hatalmáról tanúskodott. Ilyen módon a láda a kozmoszt, és ezzel egy időben a szent sátrat képviselte.

A szövetség ládájának tetején egy arany trónus, a kegyelem trónusa volt, amelynek mindkét oldalára egy-egy aranyból készült kerubot helyeztek, akik azt szárnyaikkal beborították. Isten megígérte, hogy a kerubok között, a trónuson megjelenik Ő maga, hogy vezetést adjon az izraelitáknak. Mindez azt vetítette előre, hogy amikor a kőtáblákkal szimbolizált Jézus és a Menyasszony eljönnek, hogy végleg eltöröljék az emberek bűneit, Isten megjelenik a trónuson, és utat nyit a kerubok között, akik addig elzárták az élet fájához vezető utat az Édenkertben. Ezt követően Jézus, vagyis az élet fája elé járulva mindenki teljes mértékben részesülhet Isten Igéjében.

Milyen céllal adta Isten a kőtáblákat, a szent sátrat és a szövetség ládáját? Amikor az izraeliták elindultak a pusztaságba, miután teljesítették azt a négyszáz éves jóvátételi időszakot, amely Ábrahámnak az áldozat bemutatása során elkövetett hibája miatt vált szükségessé, Isten jelekkel és csapásokkal sújtotta az egyiptomiakat, és a tengerbe veszejtette az egyiptomi katonáknak azt a seregét, akik a Vörös-tengeren keresztül az izraeliták nyomába eredtek. Az izraeliták már nem térhettek vissza Egyiptomba, nemcsak azért, mert Isten akarata így kívánta, de amiatt is, mert az egyiptomiak fő ellenségeivé váltak. Nem volt más választásuk, mint az, hogy elmenjenek egészen Kánaánig, hiszen Isten elvezette őket odáig, ahonnan már nem volt visszaút.

Ennek ellenére többször is elvesztették a hitüket vándorlásuk során. Végül még annak a veszélye is fennállt, hogy Mózes maga is hitetlen lesz. Azért, hogy ezzel a helyzettel megbirkózzon, Isten egy olyan hittárgyat adott, amely a nép ingadozásától függetlenül változatlan marad. Amíg egyvalaki is marad, aki abszolút hittel kitart e tárgy mellett, addig rajta keresztül Isten érvényesíteni tudja gondviselési akaratát. Így ez a személy kapná meg azt a küldetést, hogy szolgálja ezt a tárgyat, mint ahogyan a váltófutásnál az egyik futó átadja a botot a következőnek.

A hitnek ez a tárgya a szent sátor volt, amely magába foglalta a szövetség ládáját, illetve a kőtáblákat. Mivel a szent sátor a Messiást jelképezte, az, hogy az izraeliták felállították, azt jelentette, hogy a Messiás – szimbolikus értelemben – eljött közéjük.

Az izraelitáknak úgy kellett tisztelniük és imádniuk a szent sátrat, mintha maga a Messiás lenne, és Mózes vezetésével kellett visszatérniük Kánaán szent földjére. Így hozhatták volna létre a nemzeti szintű jellemalapot. Még akkor is, ha útjuk során az izraeliták elveszítették volna a hitüket, egészen addig, amíg Mózes kitartott a szent sátor tisztelete mellett, a népnek lehetősége nyílt volna arra, hogy Mózes változatlan alapjának köszönhetően jóvátegye a hitetlenségét. Sőt, még ha maga Mózes vált is volna hitetlenné, de egyvalaki akadt volna, aki Mózes helyett tiszteli a szent sátrat, Isten rajta keresztül dolgozhatott volna, hogy az egész népet helyreállítsa.

Ha az izraeliták, bizalmukat Mózesbe helyezve, az első nemzeti szintű kísérlet folyamán bevonultak volna Kánaánba, Mózes családjára hárult volna a szent sátor szerepe, és Mózes vette volna magára azt a szerepet, amelyet a kőtáblák, illetve a szövetség ládája töltöttek be. Mózes családja lett volna a mennyei törvény képviselője. Az izraeliták így Kánaán földjén felépíthették volna a templomot anélkül, hogy előzőleg szükségük lett volna a kőtáblákra, a szövetség ládájára vagy a szent sátorra. Ez utóbbiakat, mint a megváltás eszközét, csak akkor kapták, amikor elveszítették a hitüket. A Jézust és a Menyasszonyát jelképező szent sátorra csupán a templom megépítéséig volt szükség. A templomra pedig, amely Jézusnak és a Menyasszonyának jelképes megjelenítése volt, csak addig van szükség, amíg el nem jön a Messiás, mint a megtestesült templom.

2.2.2.3.2 A szent sátor alapja

Ugyanúgy, ahogy a Messiás fogadásához alapra van szükség, az előtt is egy alapot kellett lefektetni, hogy az izraeliták megépíthették és dicsőíthették a Messiást jelképesen megjelenítő szent sátrat. A szent sátor alapjához magától értetődően a szent sátor hitalapját és jellemalapját kellett megteremteni. Vizsgáljuk meg, hogyan hozták létre az izraeliták ezt a két alapot Mózes vezetésével.

Isten útmutatását követve Mózes úgy fektette le a hitalapot, hogy a Sátántól való elválást szolgáló negyvennapos időszakon keresztül böjtölt és imádkozott. Ezt követően, a szent sátor hitalapjára támaszkodva az izraelitáknak engedelmeskedniük kellett Mózesnek, és támogatniuk kellett őt küldetésében, hogy megvalósítsa a szent sátor eszményét. Így teljesíthették be a bűnös természet leküzdéséhez szükséges jóvátételi feltételt, megteremtve a szent sátor jellemalapját. A következőkben a „szent sátor” megnevezés alatt a kőtáblák és a szövetség ládája ugyanúgy értendő.

2.2.2.3.2.1 A szent sátor első alapja

Isten az embert a hatodik napon teremtette meg, hogy az Ige megtestesítőjévé váljon. Mielőtt a bűnbe esett embereknek kinyilváníthatta az újjáteremtő Igét, Istennek először helyre kellett állítania a hatos számot, amely a teremtésnek azt az időszakát jelképezte, amelyet Sátán beszennyezett. Következésképpen Isten a Sínai-hegyet úgy szentelte meg, hogy hat napig a dicsőség felhőivel borította be, a hetedik napon pedig megjelent, és a felhőkből szólt Mózeshez. Mózes akkor kezdte böjtjét, amely negyven napon és negyven éjen át tartott. Isten arra utasította Mózest, hogy teljesítse a Sátántól való elválás negyvennapos időszakát, hogy létrehozhassa a szent sátor hitalapját. Isten ezt szükségesnek ítélte, miután az izraeliták a Vörös-tengeren való átkelést követően elveszítették a hitüket.

Ahogyan említettük, Kánaán helyreállítási útjának során a bűnös természet leküzdéséhez szükséges jóvátételi feltétel teljesítéséhez nem volt elég az, hogy az izraeliták addig a rövid ideig higgyenek Mózesben és kövessék őt, amíg megtestesíti Isten hatalmát. Sokkal inkább arra volt szükség, hogy ezt a fajta hitet és engedelmességet megtartsák egészen addig, amíg bevonulnak Kánaánba, megépítik a templomot és fogadják a Messiást. Az izraeliták tehát úgy tudták volna teljesíteni a bűnös természet leküzdésének jóvátételi feltételét és ezzel megteremteni a szent sátor jellemalapját, hogy hűen engedelmeskednek Mózesnek attól a pillanattól kezdve, amikor felment a hegyre és elkezdte a negyvennapos böjtjét, egészen addig, amíg be nem fejezték a szent sátor megépítését. Amíg azonban Mózes a hegyen böjtölt és imádkozott, a nép hitetlenné vált, és az aranyborjút imádta. Ennek következtében nem jöhetett létre a szent sátor jellemalapja.

Isten jelek és csodák segítségével vezette az izraelitákat. Mégis, mivel maguk az emberek veszítették el az Ige alapját, az ő felelősségük volt az, hogy újjáteremtsék az alapot ahhoz, hogy az Igét újra megkapják. Ez az oka annak, hogy amíg ezen fáradoztak, Isten nem avatkozott be a cselekedeteikbe. Mózes éktelen haragra gerjedt, amikor látta, hogy a nép a bálványt imádja, és körülötte táncol. Földre dobta és darabokra zúzta a kőtáblákat.

Ennek következtében Sátán megtámadta a szent sátor hitalapját. A korábbiakban leírtak szerint a két kőtábla Jézust és a Menyasszonyát jelképezte, akik később mint a helyreállított Ádám és Éva jönnek el. Így az előbb említett esemény azt vetítette előre, hogy ha Jézus eljön, és a zsidók hitetlenek lesznek, lehetséges, hogy a kereszten kell meghalnia anélkül, hogy a Menyasszonyával együtt befejezhetné eredeti, Istentől kapott küldetését.

Az, hogy az izraeliták a Sínai-hegynél hitetlenekké váltak, aláásta Istennek azt a gondviselési tervét, hogy megteremtse a szent sátor alapját. Meghiúsította fáradságos erőfeszítéseit, hogy a népét elválassza Sátántól, illetve hogy elősegítse Mózessel szemben tanúsított engedelmességüket. Mivel a nép továbbra is hitetlen maradt, Isten gondviselésében szükségessé vált egy második, majd később egy harmadik próbálkozás is, amely a szent sátor alapjának lefektetésére irányult.

2.2.2.3.2.2 A szent sátor második alapja

Noha az izraeliták hitetlennek bizonyultak, amikor megkapták a kőtáblákat, és így nem építhették meg a szent sátrat, mégis kaptak egy második lehetőséget. Ez annak volt köszönhető, hogy Refidimnél ittak abból a vízből, amely a sziklából – a kőtáblák jelképes értelemben vett eredetéből – fakadt. Miután Mózes összetörte a kőtáblákat, Isten megjelent előtte és megígérte, hogy újból odaadja az Igéjét. Ez alkalommal azt kérte Mózestől, hogy ő maga faragja ki a táblákat, amelyre Isten ír majd. Ezenkívül, Mózesnek először helyre kellett állítania a szent sátor hitalapját a Sátántól való elválás újabb negyvenes időszakának teljesítésével, és csak utána állíthatta helyre a kőtáblákat, illetve építhette meg a kőtábláknak helyet adó szent sátrat. Ezért Mózesnek újabb negyven napot kellett böjtölnie, hogy megkaphassa a két újabb kőtáblát a Tízparancsolattal, és felállíthassa a szent sátrat, mint a hit tárgyát. Ez alkalommal az izraeliták hűségesen várták Mózes visszatértét.

Az a tény, hogy negyvennapos böjtjével Mózes sikeresen helyreállította az összetört kőtáblákat, és hogy az izraeliták hittek benne, azt vetítette előre, hogy a keresztre feszített Jézus visszatérhet, és a megváltás munkájában új kezdetet nyithat, feltéve, hogy a hívők odaadóan teljesítik azt a jóvátételi feltételt, hogy fogadják őt az Úr feltámadásának negyven napja során, amely a Sátántól való elválást szolgáló negyvenes időszak.

Azzal, hogy az izraeliták megőrizték a hitüket, amíg Mózes a hegyen böjtölt, és hogy a szent sátor megépítésénél követték az utasításait, teljesítették a bűnös természet leküzdéséhez szükséges jóvátételi feltételt. Ezzel létrehozták a szent sátor jellemalapját, és így a szent sátor teljes alapját is. A szent sátor a második év első hónapjának első napjára készült el.

Azonban, amint már korábban említettük, Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérletében a jellemalap megteremtéséhez jóval többre volt szükség, mint egyszerűen arra, hogy felállítsák a szent sátrat. Tulajdonképpen az izraelitáknak még a saját életüknél is jobban kellett volna törődniük a szent sátorral, egészen addig, amíg bevonulnak Kánaánba és felépítik a templomot; továbbá ezt a hitet meg kellett volna tartaniuk a Messiás fogadásáig.

A második év második hónapjának huszadik napján az izraeliták elhagyták a Sínai-sivatagot; a szent sátrat körbefogva, a felhőoszlop vezetésével vándoroltak. Azonban már rövid idő elteltével panaszkodni kezdtek a nehézségeik miatt, és Mózes ellen zúgolódtak. Még akkor sem tartottak bűnbánatot, amikor Isten haragjában elpusztította a táborhelyüket. Továbbra is panaszkodtak, fájlalva, hogy a mannán kívül nincs mit enniük. Nehezteltek Mózesre, és húsra, gyümölcsökre, zöldségekre és egyiptomi finomságokra vágytak. Ezért az izraeliták nem tudták megtartani a szent sátor második alapját, amelyet Sátán így megtámadott. Ennek az alapnak a helyreállításához a gondviselésben egy harmadik próbálkozásra lett szükség.

2.2.2.3.2.3 A szent sátor harmadik alapja

Annak ellenére, hogy Sátán beszennyezte a szent sátor második alapját, Mózes hite és odaadása a szent sátor iránt változatlan maradt. Így a szent sátor biztonsággal állhatott a Mózes által lefektetett hitalapon, míg az izraeliták még mindig arra az alapra támaszkodtak, hogy Refidimnél ittak a sziklából fakasztott vízből. Arról már volt szó, hogy a szikla volt az eredete a kőtábláknak, amelyek a szent sátor középpontját képezték. Ennek az alapnak köszönhetően az izraeliták előtt ott állt a lehetőség, hogy elkezdjenek egy újabb, a Sátántól való elváláshoz szükséges negyvenes számon alapuló időszakot. Ennek a harmadik próbálkozásnak a során az által kellett jóvátétellel helyreállítaniuk a szent sátor alapját, hogy engedelmeskednek Mózesnek, aki mindvégig tisztelte a szent sátrat. Ehhez kapták feltételként a negyvennapos kémkedést Kánaán földjén.

Isten megbízta Mózest, hogy Izrael tizenkét törzsének mindegyikéből válasszon egy vezetőt, és küldje el őket negyven napra Kánaán földjére kémkedni. Amikor visszatértek, Józsué és Káleb kivételével mindegyik kém beszámolója hitetlenségükről tanúskodott: „Hanem a nép, amely az országot lakja, erős, s a városok meg vannak erősítve, ráadásul nagyon nagyok... Az az ország olyan ország, amely elemészti lakóit, s az emberek, akiket láttunk, mind hatalmasak... Olyannak éreztük magunkat mellettük, mint valami szöcskék, és az ő szemükben is épp olyannak látszhattunk.” (Szám 13,28.32-33) Arra a következtetésre jutottak, hogy az izraeliták nem képesek bevenni Kánaán erős városait, vagy legyőzni népét. Miután ezeket a beszámolókat hallották, az izraeliták újra zúgolódni kezdtek Mózes ellen. Egy másik vezetőt követeltek, aki visszavinné őket Egyiptomba.

Csak Józsué és Káleb voltak azok, akik arra biztatták a népet, hogy ne féljenek, hanem Isten parancsának engedelmeskedve támadják meg a kánaánitákat: „Nem szabad az Úr ellen lázadoznotok, sem pedig annak az országnak a népétől félnetek. Elnyerjük őket, oltalmazó árnyaik eltűnnek, ha velünk lesz az Úr. Ne féljetek hát tőlük.” (Szám 14,9) Az izraeliták nem fogadták el a buzdításukat, és megpróbálták megkövezni Józsuét és Kálebet. Abban a pillanatban megjelent az Úr dicsősége az egész nép előtt, és Isten így szólt Mózeshez: „Meddig akar még ez a nép gyalázni? Meddig nem hisz nekem még a körében mutatott jelek ellenére sem?” (Szám 14,11) „Hanem kisgyermekeiteket, akikről azt mondtátok, hogy zsákmányul esnek, őket elvezérelem oda, s megismerik azt a földet, amelyet ti ócsároltatok. A ti testeteket azonban elnyeli a puszta, fiaitoknak meg negyven esztendeig pásztorkodniuk kell a pusztában, s bűnhődniük hűtlenségetekért, egészen addig, míg testetek teljesen el nem enyészik. Azoknak a napoknak a száma ugyanis, amelyek folyamán kifürkésztétek az országot, negyvenet tesz ki, minden napért egy évet számítva, negyven esztendeig kell bűneitekért vezekelnetek, hogy megtudjátok, mit jelent az, ha én elfordulok.” (Szám 14,31-34)

A hitetlenségük volt az oka annak, hogy a szent sátor harmadik alapjának megépítése kudarcba fulladt. Így a huszonegy hónapos pusztai vándorlás negyven évre hosszabbodott.

2.2.2.4 A második kísérlet kudarca Kánaán nemzeti szintű helyreállításában

Az izraeliták hitetlensége miatt Sátán háromszor is megtámadta a szent sátor alapját. Ezért nem teljesült a bűnös természet leküzdéséhez szükséges nemzeti szintű jóvátételi feltétel, és így nem jöhetett létre a jellemalap Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérletében. Következésképpen sikertelenül végződött Kánaán nemzeti szintű helyreállításának teljes második kísérlete, amely a huszonegy hónapos pusztai vándorlás során tartott.

2.2.3 Kánaán nemzeti szintű helyreállításának harmadik kísérlete

2.2.3.1 A hitalap

Mivel az izraeliták a hitetlen kémek beszámolóinak hallatán elbátortalanodtak, Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második szakasza kudarccal végződött. Sátán megtámadta azt a negyven évet is, amelyet Mózes Midián pusztájában töltött, hogy helyreállítsa a hitalapot. A kémek küldetésének sikertelensége miatt a népnek negyven évet kellett a pusztában vándorolnia, egy évet számolva a kémkedés minden egyes napjára, amíg Kádeshez vissza nem értek. E negyven év alatt Mózesnek el kellett válnia Sátántól, aki megtámadta az előző hitalapot, és jóvátétellel helyre kellett állítania a harmadik kísérlet hitalapját. Mózes a negyvenéves pusztai vándorlás során mindvégig hűen és kitartóan tisztelte a szent sátrat. Ilyen módon, mire visszatért Kádesbe, létrehozta Kánaán nemzeti szintű helyreállítása harmadik kísérletének a hitalapját. Ezzel együtt megerősítette Ábel pozícióját a jellemalaphoz.

2.2.3.2 A jellemalap

A második kísérlet jellemalapja akkor fulladt kudarcba, amikor a nép állandó hitetlenségének eredményeképpen Sátán beszennyezte a szent sátor alapját. Mózes kitartó odaadásának köszönhetően legalább a szent sátor hitalapja megmaradt. Ha ezen az alapon állva az izraeliták hűségesen követték volna Mózest a pusztai vándorlás negyven éve alatt, megteremtve a Sátántól való elválás feltételét, akkor lefektették volna a szent sátor jellemalapját, és így teljessé vált volna a szent sátor alapja. Ha tisztelettel engedelmeskedtek volna Mózesnek, és a hitüket megőrizve bevonultak volna Kánaánba, teljesítették volna a jellemalapot Kánaán nemzeti szintű helyreállításának harmadik kísérletében.

A negyvenéves pusztai vándorlás alatt tehát Mózesnek létre kellett hoznia a harmadik nemzeti szintű kísérlet hitalapját, az izraeliták számára pedig az volt ennek az időszaknak a célja, hogy lehetővé tegyék, hogy a harmadik próbálkozás gondviselése elkezdődhessen. Ezt olyan módon valósíthatták meg, hogy megteremtik a szent sátor alapját, azaz visszatérnek ahhoz az állapothoz, amikor a második kísérlet során Mózes irányításával először építették meg a szent sátrat.

2.2.3.2.1 A jellemalap Mózessel a középpontban

A második menet folyamán a kőtáblákra, a szent sátorra, illetve a Szövetség ládájára csupán azért lett szükség, mert a pusztaságban az izraeliták elveszítették a hitüket. Nem sokkal a Vörös-tengeren való átkelésüket követően elfeledkeztek arról a három jelről, amelyet indító gondviselésként adott Isten. Ahhoz, hogy a nép ezt jóvátétellel helyreállítsa, Isten egy negyvennapos időszakkal próbára tette őket, amíg Mózes a hegyen volt. Ezután három isteni ajándékot adott nekik: a kőtáblákat, a szövetség ládáját és a szent sátrat. Ezenkívül Isten ezt megelőzően a tíz csapást adta a kezükbe, amelyek azt állították helyre, hogy Háránban Lábán tízszer csapta be Jákobot. Azonban amikor az izraeliták annak ellenére elveszítették a hitüket, hogy mindezeknek szemtanúi voltak, Isten megpróbálta a Tízparancsolattal jóvátétel útján helyreállítani a tíz csapást.

Ha az izraeliták megújították volna a hitüket úgy, hogy tisztelik a három isteni ajándékot és engedelmeskednek a Tízparancsolatnak, visszajuthattak volna abba a kegyelmi állapotba, amelyben akkor volt részük, amikor a csodák hatalmának köszönhetően elhagyták Egyiptomot. Ennek megfelelően a harmadik kísérlet szakaszában az izraelitáknak úgy kellett beteljesíteniük a negyvenéves jóvátételi időszakot, hogy a pusztai vándorlás során hűen követik Mózest, és engedelmeskednek neki. Kádesbe való visszatértükkor Mózessel együtt a szent sátor alapján kellett volna állniuk, és tiszteletben kellett volna tartaniuk a kőtáblákat, a szent sátrat és a szövetség ládáját. Ha így tettek volna, akkor abba a pozícióba kerültek volna, amelyben a második kísérlet kezdetekor álltak, amikor Isten az egyiptomiakat a három jellel és a tíz csapással sújtotta.

A kőtáblák a szövetség ládájának, a szövetség ládája pedig a szent sátornak az alacsonyabb szintű megjelenítése volt. A kőtáblák tulajdonképpen magát a szent sátrat jelenítették meg alacsonyabb szinten. Így képviselhetik a szövetség ládáját és a szent sátrat a kőtáblák, illetve a táblák eredete, a szikla. Ezért Kánaán nemzeti szintű helyreállításának harmadik kísérlete Kádesnél úgy kezdődött el, hogy a sziklával kapcsolatban kellett egy feltételt teljesíteni. Következésképpen, ha az izraeliták hittel és odaadással tisztelték volna a szent sátrat, és követték volna Mózest Kánaánba, beteljesítették volna a bűnös természet leküzdéséhez szükséges jóvátételi feltételt, amelyre a harmadik nemzeti szintű menetben a jellemalap létrehozásához volt szükség.

Hogyan akarta Isten lebonyolítani a sziklára épülő indító gondviselést? A negyven éves pusztai vándorlás során az izraeliták újból panaszkodni és hitetlenkedni kezdtek. Azért, hogy megmentse őket, Isten azt mondta Mózesnek, üssön a botjával a sziklára, hogy az vizet adjon, és így oltsa a nép szomját.

Mózesnek csak egyszer kellett volna a sziklára ütnie. Az izraelitáknak, akikben mély tisztelet ébredt volna, egyesülniük kellett volna vele, és így együtt állhattak volna a szent sátor alapján. Ekképpen teljesítették volna a sziklához kötődő indító gondviselés feltételét.

Mindazonáltal, amikor Mózes meghallotta, hogy a nép ellene zúgolódik, és panaszkodik, hogy nincs vizük, haragra lobbant és kétszer ütött a sziklára. Mire Isten így szólt hozzá: „Mivel nem hittetek nekem, s nem dicsőítettetek meg Izrael fiainak szeme láttára, nem vezethetitek el ezt a népet arra a földre, amelyet majd adok nekik.” (Szám 20,12)

Azzal, hogy kétszer ütött a sziklára, és nem egyszer, Mózes aláásta a sziklán alapuló új kezdet gondviselési munkáját. Ez volt az oka annak, hogy nem mehetett be az ígéret földjére, csak a távolból vethette rá a tekintetét élete végén.

Vizsgáljuk meg, hogy miért csak egyszer kellett volna Mózesnek a sziklára ütnie, illetve hogy miért számított bűnnek az, hogy kétszer ütött rá.

A szikla Jézus Krisztust szimbolizálja. Mivel Krisztus az élet fájaként jött el (vö. Bűnbeesés 1.1.1), maga a szikla is úgy tekinthető, mint az élet fája. Az élet fája egyben a tökéletes Ádám jelképe is az Édenkertben, így a szikla a tökéletes Ádámot jelképezte.

Az Édenkertben Ádámnak éretté kellett volna válnia, hogy megvalósíthassa azt az eszményt, amelyet a szikla képviselt. Miután azonban Sátán megtámadta és a bűnbeesését okozta, nem válhatott életfává, illetve sziklává, amely a leszármazottainak az örök élet vizét adhatta volna. Ilyen módon a vizet nem adó szikla, mielőtt még Mózes először ráütött volna, a bűnbe esett Ádámot jelképezte. Isten arra kérte Mózest, hogy egyszer üssön rá a sziklára, ezáltal jóvátéve azt, hogy Sátán megtámadta Ádámot, és meggátolta, hogy az élet vizét adó sziklává váljon. Amikor egyszer ráütött a sziklára, és az vizet adott, Mózes beteljesített egy jóvátételi feltételt, mellyel helyreállította Ádámot mint a vizet adó sziklát.

Ez a szikla, amelyet megütött egyszer, már az eljövendő Jézust jelképezte, aki az élet vizét adja az emberiségnek. Ezért mondta Jézus: „...aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örökre életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,14)

Isten terve az volt, hogy Mózes egyszer üt rá a sziklára, mintegy jóvátételi feltételként, hogy a bűnbe esett Ádám helyreállhasson a második, tökéletes Ádám – Jézus – személyében. Azonban az, hogy Mózes másodszor is ráütött a sziklára, miután az már vizet adott, annak a lehetőségét jelentette, hogy Jézust támadás éri. Más szóval az, hogy másodszor az izraeliták hitetlensége miatt érzett haragjában ütött a sziklára Mózes, ezzel feltételt teremtett arra, hogy amikor Jézus eljön, a nép hitetlensége esetén, Sátánnak alapja legyen szembeszállni Jézussal, a beteljesedett sziklával. Mózes tette ezért számított bűnnek.

Azt, hogy Mózes összetörte a kőtáblákat, még helyre lehetett állítani, azonban azt, hogy másodszor is ráütött a sziklára, már nem. Vajon miért?

A helyreállítás gondviselésében a kőtáblák a külső, a szikla pedig a belső oldalt képviselték. A kőtáblák a Tízparancsolattal a mózesi törvények alapját és az Ószövetség lelkét jelentették. Az izraeliták az Ószövetség korában elérhető megváltásban azáltal részesülhettek, hogy kitartottak a kőtáblákon megfogalmazott eszmények mellett. Ilyen értelemben a kőtáblák az eljövendő Jézus külső jellegű megjelenítésének számítottak.

A szikla másfelől nem csupán Krisztust szimbolizálta, hanem a kőtáblák eredeteként Istent, vagyis Krisztus eredetét is. A kőtáblák a külső, a szikla pedig a belső oldalt jelentette. Ha a kőtáblák a test, a szikla a lélek; ha a kőtáblák a szentély, a szikla a szentek szentje; ha a kőtáblák a föld, a szikla a menny. Egyszóval, mint Krisztus belső jellegű megjelenítése, a szikla nagyobb értékkel bírt, mint a kőtáblák.

Mint Jézus külső jellegű szimbólumai, a kőtáblák egyben Áront is jelképezték. Az Istent képviselő Mózeshez képest Áron Jézus külső jellegű megjelenítése volt. Az izraeliták arra biztatták Áront, hogy készítsék el az aranyborjút, és az, hogy ő nem tudott ellenállni a kérésüknek, azzal járt, hogy a kőtáblák összetörtek. Áron előtt azonban egy új kezdet nyílt azzal, hogy bűnbánatot tartott, és hogy azon az alapon állt, hogy Refidimnél ivott a sziklából fakasztott vízből. Ezzel együtt új lehetőség nyílt a kőtáblák újjáteremtésére és helyreállítására is a sziklából fakasztott víz jelentette belső alapnak köszönhetően. Ám mivel a kőtáblák eredetét képviselő szikla nemcsak Jézust jelképezte, hanem magát Istent is, akitől származott, nem lehetett meg nem történtté tenni azt, hogy Mózes másodszor is ráütött a sziklára.

Milyen következményekkel járt az, hogy Mózes kétszer ütött a sziklára? Másodszor azért ütött rá, mert a nép hitetlensége láttán éktelen haragra gerjedt. Sátán hatására, sőt Sátánt képviselve cselekedett. Következésképpen Sátán beszennyezte a sziklára alapuló, indító gondviselési szakaszt.

Bár az, hogy Mózes kétszer ütött a sziklára, külső szempontból egy sátáni cselekedet volt, egy mélyebb, belső szempontból mégis azt jelentette, hogy a sziklából fakasztott vízzel inni adott a népnek, és így megmentette az életüket. Mindez megerősítette azt a jóslatot, amelyet Isten korábban adott, miszerint a külső izraeliták, vagyis azok, akik felnőttként hagyták el Egyiptomot, Józsué és Káleb kivételével nem léphetnek be Kánaán földjére, noha ezt az ígéretet kapták. Mózesnek szintén úgy kellett meghalnia, hogy nem válhatott valóra az a régóta dédelgetett álma, hogy beléphet az ígéret földjére. Ellenben a belső izraeliták, akik az Egyiptomból való kivonulás idején gyermekek voltak, vagy pedig a pusztai vándorlás során születtek, amikor a nép a sziklából fakasztott vízből ivott, illetve tiszteletben tartotta a szent sátrat, bevonulhattak Kánaánba a Mózes szerepét öröklő Józsué vezetésével.

Mivel az, hogy Mózes kétszer ütött a sziklára, teret engedett Sátánnak, természetesnek vehetnénk, ha a szikla nem adott volna vizet. Miért volt mégis lehetséges, hogy vizet adjon? Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérlete során, Refidimnél, Mózes már fakasztott vizet a sziklából, és így létrehozott egy alapot. A kőtáblák, a szent sátor és a szövetség ládája, amelyek ennek az alapnak köszönhetően jöttek létre, a nép hitetlenségének ellenére, Mózes rendíthetetlen odaadása által a harmadik nemzeti szintű kísérlet során is fennmaradtak. Mózes szilárdan megtartotta a szent sátor hitalapját, amelyet a negyvennapos böjtje során hozott létre. Bár dühében megingott a hite, Isten iránt a szíve változatlan maradt. Ezenkívül Józsué is megteremtette a szent sátor alapját azzal, hogy a negyvennapos kémkedés alatt megőrizte abszolút hitét, és továbbra is tisztelte a kőtáblákat, a szent sátrat és a szövetség ládáját. Így az a Refidimnél létrejött alap, hogy sikerült a sziklából vizet fakasztani, Józsuéval a középpontban érintetlenül megmaradt.

Röviden, bár külsőleg, Mózes hitetlenségre utaló cselekedete miatt Sátán megtámadta a második gondviselési szakaszt, amelynek alapja a szikla volt, belsőleg mégis ép maradhatott, és Mózes, illetve Józsué belső hozzáállásának, megingathatatlan hitének és odaadásának köszönhetően a szikla vizet adhatott a népnek.

Amikor Mózes másodszor ütött a sziklára, tulajdonképpen Sátán pozíciójában állva tette. Ezzel a szikla Sátán tulajdonába került. Ennek megfelelően, amikor Jézus idejében a nép hitetlenkedett, Jézusnak mint a beteljesedett sziklának személyesen kellett a pusztába elvonulva helyreállítania a sziklát. Ez a magyarázat húzódik meg az első kísértés mögött, amikor is Sátán arra próbálta rábírni Jézust, hogy változtassa a követ kenyérré.

Az izraeliták hitetlenségének láttán Mózes feldühödött, és kétszer ütött a sziklára. Emiatt Sátán jogot formálhatott a testére, és úgy kellett meghalnia, hogy nem jutott be az ígéret földjére. Ennek ellenére azonban, mivel megingathatatlan hitének érdemeképpen vizet fakasztott a sziklából, lélekben beléphetett Kánaánba. Mindez előrevetítette, mi történhet, amikor Jézus, a szikla igaz megtestesítője eljön. Ha a zsidó nép nem hinne Jézusban, Sátán az ő testét is megtámadná, akár a kereszthalálát is okozná. Lehetséges, hogy Jézus meghal anélkül, hogy befejezhetné Kánaán világszintű helyreállítását. Mindazonáltal feltámadásával még így is beteljesítené a helyreállítás szellemi részét.

Nem sokkal a történtek után az izraeliták újból panaszkodni kezdtek útjuk folyamán, ezért Isten tüzes kígyókat küldött, amelyek sokakat megöltek. Amikor bűnbánatot tartottak, Isten utasítására Mózes egy bronzkígyót készített, majd egy botra helyezte, hogy aki ránéz, megmeneküljön. A tüzes kígyó Sátánt, az ősi kígyót szimbolizálta, aki Éva bűnbeesését okozta, a bronzkígyó pedig Jézust, aki majd mint a mennyei kígyó jön el.

Mindez előrevetítette Jézus idejét. Jézus szavaival kifejezve: „Amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is”. Bár Isten megengedte, hogy az izraeliták, miután elveszítették a hitüket, a sátáni kígyó áldozatául essenek, amikor viszont bűnbánatot tartottak és megújították a hitüket, a bronzkígyó által megmentette az életüket. Ennek megfelelően, ha Jézus korában az emberek hitetlenek, Isten nem tudja megakadályozni, hogy Sátán támadjon ellenük, és még Jézusnak, a mennyei kígyónak is a keresztre kell mennie, hogy megmentse az emberiséget. Azok, akik megbánják a hitetlenségüket, és hisznek a kereszt általi megváltásban, megmenekülnek. A tüzes kígyók története valójában egy nagyon mélyen rejlő oka volt annak, hogy Jézusnak a kereszthalál útját kellett bejárnia ahhoz, hogy elkezdhesse a szellemi megváltás útját.

Azt követően, hogy az izraeliták elveszítették a hitüket, és hogy Mózes kétszer ütött rá a sziklára, Isten kinyilvánította, hogy Mózes nem léphet be Kánaán földjére. Bár Mózes elkeseredetten imádkozott Istenhez, arra kérve, hogy engedje őt be, ez mégsem teljesülhetett, és így Kánaán határain kívül kellett meghalnia. Halála után testét Moáb földjén egy völgyben temették el, azonban senki sem tudta, hol van ez a hely. Mindez előrevetítette azt, ami Jézussal történhet: ha a nép elutasítja őt, keresztre feszítik. Még akkor is, ha elkeseredetten imádkozik, hogy ezt a sorsot elkerülje és megvalósítsa Isten országát – mint ahogyan valóban így imádkozott a Getszemáni kertben: „kerüljön el ez a kehely” – úgy kell meghalnia, hogy nem tudja beteljesíteni ezt a célt. Továbbá, az ő halálát követően sem tud senki a testének hollétéről.

2.2.3.2.2 A jellemalap Józsuéval a középpontban

Az, hogy Kádesnél Mózes kétszer ütött a sziklára, visszavetette Istennek az akaratát, hogy az izraeliták helyreállítsák Kánaánt. Noha külső szempontból teret nyert Sátán, az az alap, amelyet Mózes belsőleg lefektetett, amikor Refidimnél vizet fakasztott a sziklából, érintetlen maradt, és így Kádesnél is tudott vizet fakasztani, hogy a népnek inni adjon. Ez a minta később megismétlődött. A külső izraeliták, akik Egyiptomban születtek, majd a pusztaságban hitetlenné váltak, Józsué és Káleb kivételével, akik a kémkedés küldetése során szilárd hitről tettek tanúbizonyságot, mind elpusztultak". A belső izraeliták, a fiatalabb nemzedék tagjai, akik a pusztában születtek és nevelkedtek, Józsué vezetésével bevonulhattak Kánaán földjére, amikor a nép a sziklából fakasztott vízből ivott, és tisztelte a szent sátrat.

Isten meghagyta Mózesnek, hogy Józsuét állítsa a maga helyébe: „Vedd Nun fiát, Józsuét – ő olyan ember, akiben lélek van –, tedd rá kezedet, állítsd Eleazár pap és az egész közösség elé, s a szemük láttára ruházd rá a tisztséget. Engedj át neki egy részt tekintélyedből, hogy Izrael fiainak egész közössége engedelmeskedjék neki.” (Szám 27,18-20)

Amikor a népet félelem fogta el a kémek beszámolóinak hallatán, csupán Józsué és Káleb őrizték meg szilárdan a hitüket, arra a hitalapra támaszkodva, amelyet Mózes a szent sátor segítségével fektetett le. Így ők abszolút hitet és hűséget tanúsítva létrehozták, és mindvégig tiszteletben tartották a szent sátor alapját. Bár Mózes hite később megingott, a szent sátor alapjának köszönhetően, amelyet Józsué teremtett meg, a kőtáblák, a szövetség ládája és a szent sátor érintetlenek maradtak. Isten ezért Józsuét tette meg Mózes utódául. Az izraeliták fiatalabb generációjának az volt a feladata, hogy engedelmeskedjen neki, illetve hogy vele együtt álljon a szent sátor alapján. Meg kellett teremteniük a feltételt a gondviselés új menetének elkezdéséhez, amelynek alapja a sziklából fakasztott víz volt, és ezen az alapon léphettek be Kánaán földjére, ahol be kellett teljesíteniük a bűnös természet leküzdéséhez szükséges nemzeti szintű jóvátételi feltételt. Ilyen módon szándékozta Isten megteremteni a harmadik nemzeti szintű kísérletben a jellemalapot Józsuéval a középpontban.

Amikor Mózes megfelelően letöltötte a negyvenéves időszakot a midiáni pusztában, Isten megjelent előtte és megparancsolta neki, hogy vezesse el az izraelitákat a tejjel és mézzel folyó Kánaán földjére. Amikor Józsué hitet és odaadást tanúsítva beteljesítette a pusztai vándorlás negyvenéves időszakát, Isten ugyancsak személyesen hívta el, hogy Mózes pozícióját betöltse: „Szolgám, Mózes halott. Indulj, kelj át a Jordánon, te és ez az egész nép arra a földre, amelyet Izrael fiainak adok. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem hagylak el, nem szolgáltatlak ki. Légy erős és kitartó, mert te adod birtokul ennek a népnek a földet, amelyre atyáiknak megesküdtem, hogy nekik adom.” (Józs 1,2.5-7)

Miután megkapta ezt az útmutatást Istentől, Józsué összehívta a nép vezetőit, és elmondta Isten utasításait. Ők így válaszoltak: „Mindent megteszünk, amit parancsolsz, s elmegyünk mindenhova, ahova csak küldesz bennünket. Aki ellened szegül s nem engedelmeskedik parancsaidnak, bármit parancsolsz is neki, az haljon meg. Te pedig légy erős és kitartó!” (Józs 1,16-18) Megesküdtek az életükre, hogy követik Józsuét. Józsué, aki Mózest követte Kánaán helyreállításának küldetésében, előképe volt a Második Eljövetel Urának, aki azért jön el, hogy beteljesítse Jézus befejezetlenül maradt misszióját. Amint Józsué útjának célja az volt, hogy jóvátétellel helyreállítsa Mózes útját, ugyanígy a Második Eljövetel Urának útja is – mind fizikailag, mind szellemileg – helyre kell hogy állítsa jóvátétellel a helyreállítás Jézus által vezetett szellemi útját.

A második nemzeti szintű kísérletben Mózes tizenkét kémet küldött Kánaánba. Annak a szívbéli alapnak köszönhetően, amelyet az a két kém hozott létre, akik hűségesen véghez vitték a küldetésüket, Józsué két embert küldhetett Jerikó városába kémkedni. Miután visszatértek Jerikóból, a két kém hittel számolt be: „Az Úr az egész országot kezünkre adta. Már most retteg tőlünk az ország minden lakója”. Az izraeliták fiatalabb nemzedéke, akik már a pusztában nőttek fel, mindannyian hittek a kémek szavának, és ezzel a hittel jóvátették a szüleik bűnét, akik nem megfelelően teljesítették az előző negyvennapos kémkedés küldetését.

Miután az életükre megesküdtek, hogy engedelmeskednek Józsuénak, aki a szent sátor alapján állt, a belső izraeliták is részesedhettek ebből az alapból. Így helyreállították azt az indító gondviselést, amelynek alapjául a sziklából fakasztott víz szolgált. Ugyanazt a pozíciót töltötték be, mint a szüleik, akik – Mózes vezetésével – részt vettek a gondviselés újabb szakaszának elindításában, az Egyiptomból való kivonuláskor, amikor Isten a három jelet és a tíz csapást adta a kezükbe. Amint az izraelitáknak Mózes vezetésével egy háromnapos utat kellett teljesíteniük, mielőtt átkeltek volna a Vörös-tengeren, ugyanígy egy háromnapos út állt előttük Józsué vezetése alatt is, mielőtt átkeltek a Jordán folyón.

A második nemzeti szintű kísérlet folyamán, miután a három napot beteljesítették, egy tűzoszlop, illetve egy felhőoszlop vezette el az izraelitákat a Vörös-tengerhez. Ehhez hasonlóan, a Józsué vezetése alatt álló izraelitákat a háromnapos útjuk teljesítését követően, a szövetség ládája vezette el a Jordán folyóhoz. Mind a szövetség ládájának középpontját képező kőtáblák, mind pedig a felhő-, illetve a tűzoszlop Jézust és a Menyasszonyát szimbolizálták.

Mózes a botjával vezette a népet, és azzal választotta szét a Vörös-tengert. Józsué a szövetség ládáját hasonló módon a csapataik élére vitte, hogy vezesse őket az úton. Amikor a Jordánhoz értek, a szövetség ládáját a vízre helyezte, amely kettévált, és így a szövetség ládája mögött a nép a folyó medrében kelhetett át. Mózes botja Jézust jelképezte; a szövetség ládája a kőtáblákkal, a mannával és Áron botjával ehhez hasonlóan Jézust és a Menyasszonyát jelképezte. Így az, hogy a Jordán folyó a szövetség ládája előtt kettévált, utat nyitva az izraeliták előtt, hogy biztonságban eljuthassanak Kánaán földjére, azt vetítette előre, hogy mi fog történni, amikor Jézus és a Menyasszonya eljönnek; a víz által jelképezett bűnös emberiség kettéválik igazakra és gonoszakra, és az ítélettel kell szembenéznie. Aztán a hívők véghez viszik Kánaán világszintű helyreállítását.

Amikor a Jordán folyóhoz értek, Isten a következő parancsot adta Józsuénak: „Válassz ki tizenkét férfit a nép közül, mindegyik törzsből egyet, s parancsold meg nekik: Vegyetek innen a Jordán közepéből tizenkét követ, vigyétek magatokkal, s ott, ahol az éjszakát töltitek, tegyétek le a táborhelyre.” (Józs 4,2-3) A nép így is cselekedett: „Az első hónap tizedik napján a nép fölment a Jordánból és Gilgalban ütött tábort, Jerikó keleti határánál. Azt a tizenkét követ, amelyet a Jordánból kiemeltek, Józsué Gilgalban állította fel.” (Józs 4,19-20)

Mindez mit jelzett előre? Korábban elmondtuk, hogy a kő Jézust szimbolizálta. Ennek megfelelően az, hogy a tizenkét törzset képviselő vezetők mindegyike egy követ vitt magával a Jordán folyó közepéről, miután annak vize kettévált a szövetség ládájának köszönhetően, azt vetítette előre, amit Jézus eljövetelekor a tanítványainak, a tizenkét törzs képviselőinek kell tenniük: támaszt nyújtani Jézusnak ott, ahol az Igéje megítéli ezt a bűnös világot, és elválasztja a jót a gonosztól.

Miután elvitték a tizenkét követ Gilgal táborába, Kánaán földjére, Józsué így szólt. „Hogy a föld népei megtudják, milyen hatalmas az Úr keze, s magatok is minden időben féljétek az Urat, a ti Isteneteket”. Mindez azt jelezte előre, hogy Jézus tizenkét tanítványának eggyé kell válnia szívben; csakis így teljesíthetik be Kánaán világszintű helyreállítását, hogy az egész világ örökké dicsőíthesse Isten hatalmát.

Jákobhoz hasonlóan, aki bárhova is ment, egy kőoltárt épített, a Jákob tizenkét fiának leszármazottaiból álló tizenkét törzs képviselői is összegyűjtötték a tizenkét követ, és egy oltárt építettek Isten dicsőségére. Végül a templomot is felépítették. Ez azt jelezte előre, hogy Jézus tizenkét tanítványának összefogva, egységben kell Jézust, mint a templomot tisztelnie. Ezért amikor a tanítványok között nem volt egység, Jézus így szólt: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem”. A tizenkét tanítvány valóban nem tudott egységet teremteni, és egyikük, az iskarióti Júdás, még át is adta Jézust az ellenségeinek. Jézus csupán a kereszthalálát, illetve a három nappal későbbi feltámadását követően tudta összegyűjteni a szétszóródott tanítványait. Ezután a tanítványok a feltámadott Jézust mint a szellemi templomot tisztelték. Megtestesült templomként csak a második eljövetelekor szolgálhatják követői.

Amikor az izraeliták kivonultak Egyiptomból és elindultak Kánaán földje felé, az első hónap tizennegyedik napján tartották a húsvét ünnepét. Hasonlóképpen, a Józsué vezetése alatt álló izraeliták, akik Gilgalnál táboroztak, abban az évben szintén az első hónap tizennegyedik napján ünnepelték a húsvétot. Ezután pedig elindultak Jerikó városa felé. Amikor a föld termésén kezdtek élni, Istentől nem kaptak többé mannát, amelyben negyven évig volt részük. Attól fogva a saját munkájukkal kellett a megélhetésüket biztosítani. Ezenfelül mindaddig, amíg nem vették be az utolsó sátáni várost is, mindent meg kellett tenniük a felelősségük teljesítésére. Amint az izraeliták Jerikó felé közeledtek, Isten parancsának megfelelően negyvenezer katona ment elöl, mögöttük pedig hét pap hét kürttel. Őket követte a szövetség ládája, amelyet a levita papok vittek, majd pedig az izraeliták seregének többi része.

Hat napon keresztül az izraeliták naponta egyszer ekképpen meneteltek körbe a város körül, azonban ez semmilyen változást nem hozott a városban. Türelmével és engedelmességével a nép így jóvátétel útján helyreállította a teremtés hatnapos időszakát, amelyet Sátán megtámadott. Miután hat napig hűen kitartottak, a hetedik napon a hét pap hétszer körbejárt a város körül, a hét kürtöt fújva, Józsué pedig így szólt a néphez: „Törjetek ki csatakiáltásban! Mert az Úr nektek adta a várost”. Erre a nép hangos kiáltásba fogott, és a város falai leomlottak.

Jerikó bevétele előrevetítette, hogy Krisztus hatalma, illetve követőinek tevékenysége által a Menny és a föld közötti sátáni fal le fog omlani. És ez a fal, ha egyszer leomlott, soha nem épül fel újra. Ezért hirdette ki Józsué: „Átkozott, aki belefog, hogy újjáépítse ezt a várost! Rakja az alapot elsőszülöttjére, kapuit állítsa legkisebb gyermekére!” (Józs 6,26)

Józsué ezután leküzdhetetlen erővel indított támadást az ellenséggel szemben. Összesen harmincegy királyt győzött le. Ez előrevetítette, hogy Krisztus mint a királyok királya azért jön el, hogy kivívja minden pogány király teljes megadását, megnyerje a népeik szívét, és felépítse az egységes, földi Mennyországot.

2.2.3.3 A Messiás alapja

Láthattuk, hogy Kánaán nemzeti szintű helyreállításának második kísérletében az izraeliták kudarcot vallottak, amikor nem tudták beteljesíteni a negyvennapos kémkedést, mint a Sátántól való elválás feltételét. Hogy ezt jóvátegyék, a harmadik nemzeti szintű kísérlet során negyven évig vándoroltak a pusztában.

Ebben az időszakban Mózes megteremtette a harmadik próbálkozáshoz szükséges hitalapot, az izraeliták pedig a szent sátor alapján álltak. Azonban a nép hitetlensége miatt, és annak következtében, hogy Mózes hibát követett el azzal, hogy kétszer ütött a sziklára, Sátán beszennyezte ezt a két alapot. Ebből eredően az izraeliták idősebb nemzedéke – Józsué és Káleb kivételével – elveszett a pusztában. Józsué és Káleb hűen véghez vitték a negyvennapos kémkedést, és a második menet hitalapján, illetve a szent sátor hitalapján álltak, amelyet Mózes hozott létre. Ezzel újjáteremtették a szent sátor alapját. Az izraeliták fiatalabb nemzedéke a Mózes nyomdokaiba lépő Józsué vezetésével átkelt a Jordán folyón, töretlen hittel követve a szövetség ládáját. Majd miután bevették Jerikó városát, bevonultak Kánaánba, az ígéret földjére.

Ezzel a győzelemmel megteremtették a harmadik nemzeti szintű kísérlet jellemalapját, és így a Messiás alapját – jóllehet olyan nép voltak, amelynek még elismert államterülete sem volt. A Messiás családi szintű alapja Ábrahám idejében jött létre. Az ő leszármazottainak jóvátételként négyszáz évig kellett raboskodniuk Egyiptomban, mielőtt bevonulhattak Kánaánba és beteljesíthették a Messiás nemzeti szintű alapját.

Ehhez nem csupán arra volt szükség, hogy bevonuljanak és meghódítsák Kánaánt. Ahogy korábban részletesen megvizsgáltuk (vö. Megalapozás 3.3), a bűnbe esett emberiség addigra erős nemzeteket hozott létre, mint például Egyiptomot, amelyek élén olyan sátáni uralkodók álltak, akik Isten helyreállítási gondviselése ellen voltak. Ezért, noha Józsué vezetése alatt létrejött a Messiás nemzeti szintű alapja, szükség volt még arra, hogy felépítsenek egy önálló királyságot, amelyből elindulva a Messiás szembeszállhat a világ sátáni nemzeteivel. Azonban amint bevonult Kánaánba, az izraeliták fiatalabb nemzedéke is hitét vesztette. Így Isten gondviselése újból elhúzódott, és Jézus eljöveteléig is több minden visszavetette.

2.3 Mózes útjának tanulságai

A történelem folyamán a hívők a Mózesről szóló bibliai történeteket olvasva azt gondolhatták, hogy ezek csupán Mózes életéről, illetve Izrael történetéről szóló feljegyzések. Senki sem értette meg igazán, hogy e beszámolókkal Isten a helyreállítás gondviselésének bizonyos titkait kívánta felfedni. Jézus csupán sejteni engedte ezt, amikor a következőket mondta: „A Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát. Amit Ő tesz, azt teszi a Fiú is”. Meghalt, mielőtt nyilvánosságra hozhatta volna Mózes útjának valódi jelentőségét.

Az előző oldalakon arról volt szó, hogy Mózes hogyan járta a helyreállítás gondviselésének mintaútját. Ha ezeket összeveti a következő résszel (vö. Mózes és Jézus 3), az olvasó számára is világosabbá válik, hogy Mózes útjával Isten hogyan mutatta meg előre, milyen út vár Jézusra. Azonban még akkor is, ha a gondviselésnek egyedül azt a szakaszát tanulmányozzuk, amelyben Mózes állt a középpontban, arra a következtetésre jutunk, hogy Isten létezik, és az emberiséget egyetlen, abszolút cél megvalósítása felé vezeti.

Mózes útja azt is bizonyítja, hogy azt, hogy valaki mennyit ér el az élete során, az dönti el, hogy vállalja-e a felelősségét vagy nem; függetlenül attól, hogy Istennek milyen terve volt vele. Isten előre eltervezett akarata nem valósulhat meg olyan személy által, aki – noha megbízást kapott Isten akaratának valóra váltására –, a felelősségét nem teljesíti. Egészen pontosan, Isten megmondta, hogy Mózest bízza meg azzal, hogy az izraelitákat elvezesse a tejjel és mézzel folyó Kánaánba, majd utasítást is adott, hogy vigye ezt véghez. Mindazonáltal, miután Mózes és a nép nem teljesítették a felelősségüket, az első nemzedékből csak Józsué és Káleb mehettek be Kánaán földjére. A többiek mind a pusztaságban vesztették az életüket.

Ezenkívül Isten nem avatkozik be az emberi felelősségbe, hanem azt tekinti fontosnak, hogy valaki milyen tényleges eredményt ér el. Bár hihetetlen jelekkel és csodákkal vezette a népet, nem szólt bele a cselekedeteikbe, amikor az aranyborjút imádták, amíg Mózes a hegyen volt. Nem lépett közbe, amikor Mózes másodszor is ráütött a sziklára. Ezeknél a cselekedeteknél az embereknek saját felelősségüket kellett teljesíteniük, amit csakis ők maguk tehettek meg. Amikor azonban már eldőlt, hogy teljesítették vagy sem, Isten ezt az eredményt vette figyelembe, és ennek megfelelően cselekedett.

Mózes útja Isten predesztinált akaratának abszolút voltát erősíti meg. Isten abszolút módon előre elrendeli akaratának teljesülését, és amíg ez meg nem történik, mindvégig ezen fáradozik. Így amikor Mózes nem tudta teljesíteni a felelősségét, Isten egy utódot választott, Józsuét, és eltökélten dolgozott azért, hogy akaratát általa megvalósítsa. Általában véve, ha egy Ábel-pozícióban álló személy, akit Isten választott, nem teljesíti a küldetését, akkor pozícióját és küldetését egy olyan Káin-pozíciójú személy veheti át, aki teljes odaadásáról tett tanúbizonyságot. Jézus egy hasonló helyzetet írt le, amikor ezt mondta: „a Mennyek országa Keresztelő János idejétől mindmáig erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg”.

Mózes útjából kiderül, hogy minél magasabb szintű valakinek a küldetése, annál nagyobb megpróbáltatással kell szembenéznie. Mivel az első emberek azért estek bűnbe, mert nem hittek Istenben, hanem elfordultak Tőle, a hitalapot helyreállító központi személyeknek egy olyan próbát kell kiállniuk, amely során Isten hagyja el őket. Mielőtt az izraeliták vezetőjévé léphetett volna elő, Mózesnek olyan próbában kellett helytállnia, amelyben Isten megpróbálta megölni őt.

A bűnbeesés volt az a feltétel, amellyel Sátán magához láncolta az embereket. Ennek következtében Isten csak egy szükséges feltétel teljesítése árán részesítheti őket kegyelemben; e nélkül Sátán vádolná őket. Ezért amikor Isten áldást akar adni valakinek, az áldás előtt vagy után próbára teszi ezt a személyt, hogy megelőzze Sátán vádlásait.

Mózes útja is ezt példázza. Isten csak akkor adta Mózesnek azt az áldást, hogy az első menetet elkezdve elhagyják Egyiptomot, amikor Mózes helytállt abban a próbatételben, amelyet a fáraó palotájában töltött negyven év jelentett. Csak a Midián pusztájában töltött negyven év próbája után kapta meg azt az áldást, hogy elkezdje a második menetet és elhagyják Egyiptomot. Csak azt követően kapta meg a három jelet és a tíz csapást, hogy egy próbatételben Isten megpróbálta megölni. Isten csak egy háromnapos út próbája után adta a felhő-, illetve a tűzoszlopot. Isten csak azután adta nekik a mannát és a fürjet, miután átkeltek a Vörös tengeren. Csak az amalekitákkal való csata után adta a kőtáblákat, a szent sátrat és a szövetség ládáját. Csak a negyvenéves pusztai vándorlást követően adta a sziklából fakasztott víz áldását. Miután Isten elküldte a tüzes kígyókat, a nép bűnbánata volt a feltétele annak, hogy Isten a bronzkígyót adhassa nekik.

Mózes útja ezekkel a tanulságokkal szolgál számunkra.