Az Alapelv tanulmányozása és gyakorlása
Könyvjelzőim
    Még nincsenek könyvjelzőid.

4. rész: Az abszolút predesztináció tanát alátámasztó bibliai részek értelmezése

Eddig a predesztinációval kapcsolatos különböző kérdéseket elemeztük. A következőkben újra megnézzük és értelmezzük azokat a bibliai sorokat, amelyek arra utalnak, hogy minden erőfeszítés eredményét Isten eleve elrendelése határozza meg.

Kezdjük a következő bibliai sorral: „Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte... Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,30)

Minthogy Isten mindentudó, előre tudja, hogy ki rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek a helyreállítás gondviselésében központi személlyé tehetik (vö. Predesztináció 3). Isten predesztinálja azokat, akikről ezt tudja, majd elhívja őket, hogy teljesítsék a gondviselés célját. Isten felelőssége az, hogy elhívjon valakit, de ez még nem jogosítja fel ezt az embert arra, hogy megigazulást és dicsőséget kapjon Istentől. Csak akkor nyer megigazulást és dicsőséget, ha teljesíti felelősségét, miután Isten elhívta. Isten tehát aszerint ad dicsőséget valakinek, hogy az milyen mértékben teljesíti saját felelősségét. Mivel a bibliai idézet nem említi az emberi felelősséget, sokszor ezt tévesen úgy értelmezik, hogy mindent csupán Isten abszolút predesztinációja határoz meg.

A következő példa: „Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik. Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen.” (Róm 9,15–16)

Az előzőekben elmondtuk, hogy csak Isten tudja előre, ki a legmegfelelőbb arra, hogy teljesítse a helyreállítás gondviselésének célját, és Ő választja ki ezt a személyt. Istennek jogában áll kiválasztania egy embert és megkönyörülnie rajta, s ez nem az emberi akaraton vagy erőfeszítésen múlik. Ez a bibliai részlet arra szolgál, hogy érzékeltesse Isten hatalmának és kegyelmének nagyságát.

Pál tollából ezt is olvashatjuk: „Vagy nincs-e hatalma a fazekasnak, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszesre, a másikat közönségesre formálja?” (Róm 9,21)

Már kifejtettük, hogy Isten annak feltételeként, hogy az embert minden teremtett lénynél jobban szerethesse, felelősséget adott neki. E feltétellel az volt a szándéka, hogy az ember a teremtés méltó urává váljon azáltal, hogy Isten alkotó természetét magáévá teszi. Azonban maga az ember volt az, aki ezeket a feltételeket megsértette, bűnbe esett, és ezzel közönségessé vált. Ebben a helyzetben a bűnbe esett embereknek semmi okuk nincs arra, hogy panaszkodjanak, bárhogyan is bánik velük Isten. Ez a mondanivalója ennek a bibliai versnek.

A Biblia tanúsága szerint Isten már akkor szerette Jákobot és gyűlölte Ézsaut, amikor még anyjuk méhében voltak, és még sem jót, sem rosszat nem tettek.

Isten előnyben részesítette az egyiket a másikkal szemben, és azt mondta Rebekának, hogy „az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak”. Mi volt ennek a kivételezésnek az oka? Isten azért részesítette előnyben az egyiket a másikkal szemben, hogy a helyreállítás gondviselésében felállítson egy mintát. A további részleteket ugyan később fogjuk megvitatni (vö. Megalapozás), azt azonban fontos itt elmondani, hogy Isten ikreket adott Izsáknak, Ézsaut és Jákobot, azzal a szándékkal, hogy Káin és Ábel pozícióiban álljanak. Meg kellett tenniük a szükséges jóvátételi feltételeket ahhoz, hogy teljesítsék Isten akaratát, azaz visszaállítsák az elsőszülöttségi jogot, amely Ádám családjában elveszett, amikor Káin megölte Ábelt. Isten tervei szerint ez a szándéka úgy valósult volna meg, hogy az Ábel pozíciójában lévő Jákob legyőzi a Káin pozíciójában álló Ézsaut. Mivel Ézsau Káin pozícióját foglalta el, Isten „gyűlölte” őt, s mivel Jákob Ábel pozíciójában állt, megkaphatta Isten szeretetét.

Mindazonáltal az, hogy Isten végül kegyes lesz-e hozzájuk, vagy sem, azon múlik, hogy teljesítik-e a felelősségüket. Ézsau azáltal, hogy engedelmesen alávetette magát Jákobnak, felemelkedhetett abból a helyzetből, amelyben Isten gyűlölte őt, és Istentől ugyanannyi szeretetet kaphatott, mint Jákob. Ha Jákob hibázott volna felelőssége teljesítésében, elveszítette volna Isten kegyelmét, még ha Isten kegyes is volt hozzá kezdetben.

Az abszolút és teljes predesztináció napjainkban is széles körben vallott tanát Kálvin János és mások mutatták be. Ők azért álltak ki e tan mellett, mert abban a tévhitben éltek, hogy Isten akaratának megvalósulása egyedül az Ő hatalmától és munkájától függ. Nem tudták, hogy milyen szerepet játszik Isten felelőssége és az ember felelőssége közötti kapcsolat abban, hogy a helyreállítás gondviselésének célja megvalósuljon.