3. rész: A teremtés célja

3.1 A világegyetem teremtésének célja

A Biblia leírja, hogy Isten a teremtés minden egyes napja után látta, hogy az jó. Ez azt sugallja, hogy Isten arra szánta teremtményeit, hogy a jóságot megtestesítő objektumok legyenek, amelyekben örömét leli.

Miképpen adhatja a teremtés a legnagyobb örömet Istennek? Isten az embert a világegyetem teremtésének végső lépéseként alkotta meg. Saját képmására, az Ő belső természetének és külső formájának hasonlatosságára teremtette, minden érzés és érzelem iránt fogékonnyá tette, mert az volt a célja, hogy megossza vele az örömét. Megteremtésük után Isten megáldotta Ádámot és Évát: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” (Ter 1,28) Ez Isten három nagy áldása: gyümölcsözőnek lenni (érettnek és késznek lenni arra, hogy gyümölcsöt hozzunk), sokasodni és uralkodni a teremtés felett. Ha Ádám és Éva eleget tettek volna ennek az isteni küldetésnek, és felépítették volna a Mennyei Királyságot, Isten kétségkívül a legnagyobb örömöt élte volna át, amint fiai és lányai az Ő eszményének világában élnek.

Hogyan valósulhat meg Isten három áldása? Csak azáltal, hogy felépül a teremtés alapköve, a négypozíciós alap. A három nagy áldás akkor teljesül, amikor az egész teremtés, s benne az ember Isten-központú négypozíciós alapot hoz létre. Ez a Mennyország, ahol megvalósul a végső jóság, s ahol Isten a legnagyobb örömet érezheti. Ez jelenti azt a célt, amiért Isten megteremtette a világegyetemet.

A világegyetemnek – középpontjában az emberrel – a végső célja az, hogy örömet juttasson vissza Istennek. Minden létezőnek kettős célja van. Ahogy a korábbiakban kifejtettük, minden létező két mozgásközponttal – a belső természet és külső forma központjával – rendelkezik, melyek kapcsolata épp olyan, mint a belső természet és a külső forma közti kapcsolat. E két központnak egymásnak megfeleltethető céljaik vannak, az egészért és az egyénért való cél, amelyek olyan kapcsolatban állnak egymással, mint a belső természet és a külső forma. E két cél úgy viszonyul egymáshoz, mint az ok és az okozat, a belső és a külső, a szubjektum és az objektum. Isten eszményének világában nem lehet egyéni cél, amely nem az egészért való célt támogatja, s nem lehet olyan, az egészért való cél, amely az egyén érdekeit nem biztosítja. A világegyetem végtelen változatosságú létezői egyetlen hatalmas, szerves testet alkotnak, melyet e kettős célok szőnek át.

3.2 Jó objektumok Isten örömére

Ahhoz, hogy Isten teremtésre vonatkozó célját pontosabban megérthessük, vizsgáljuk meg először, hogyan keletkezik az öröm. Örömet egymagunkban nem tudunk érezni. Az öröm akkor születik, amikor belső természetünket és külső formánkat objektumunkban látjuk visszatükröződni és kifejlődni. Objektumunk segít abban, hogy a tőle jövő ösztönzés által megismerjük belső természetünket és külső formánkat. Az objektum lehet látható vagy láthatatlan is.

Például egy művész objektuma lehet a gondolatában megfogant ötlet, illetve a befejezett festmény vagy szobor, amiben az elképzelés alakot ölt. Amikor a művész tervére gondol vagy alkotását nézi, saját belső természetét és külső formáját látja visszatükröződni, s ez örömmel és elégedettséggel tölti el. Ha objektuma pusztán az elképzelése, az nem olyan ösztönző, mint a befejezett alkotás. Az emberi természet e vonása Isten természetéből ered. Isten a szeretet teljességét hasonlóképpen akkor éli át, amikor valóságos objektuma arra készteti, hogy saját eredeti belső természetét és eredeti külső formáját rajta keresztül érezze át.

Az előzőekben leírtuk, hogy amikor felépül a Mennyország – azaz megvalósul a három nagy áldás és létrejön a négypozíciós alap –, akkor az az Isten örömére szolgáló jó objektum lesz. Vizsgáljuk meg, hogy a Mennyország hogyan válik Isten jó objektumává.

Isten első áldásának a kulcsát az egyéni jellem adja. Az egyén lelke és teste Isten objektuma és Isten kettős jellemvonásainak különálló kivetülése. A jellem tökéletessé válásához az egyénnek saját magán belül kell négypozíciós alapot felépíteni, amelyben teste és lelke – Istennel a középpontban – adás-elfogadás kapcsolat által egyesül. Az ilyen ember Isten temploma, Istennel teljes mértékben egy, és isteni természettel bír. Isten szívét a sajátjaként érzi. Ennélfogva érti Isten akaratát és aszerint él. Az egyéni tökéletesség állapotában az ember teste saját lelkének valóságos objektuma. Minthogy lelkének középpontja Isten, így Istennek is valóságos objektuma. A lélek és Isten egyaránt örülnek, amikor az objektumuktól származó késztetés által megtapasztalják saját belső természetüket és külső formájukat. Tehát amikor az emberek megvalósítják Isten első nagy áldását, Isten szeretteivé válnak, akik örömmel ösztönzik Őt. Mivel Isten minden érzését sajátjukként érzik, soha nem követnének el bűnt, ami Istent elszomorítaná. Másképpen fogalmazva, soha nem esnének bűnbe.

Isten második nagy áldását Ádámnak és Évának együtt kellett volna megvalósítania, miután Isten objektumaiként elérték egyéni tökéletességüket, és Isten kettős jellemvonásainak egyik oldalát magukban megtestesítették. Ahhoz, hogy a négypozíciós alapot családjukban is felépítsék, Ádámnak és Évának szerető egységben, férjként és feleségként kellett volna egyesülni és gyermekeiket felnevelni. Ez jelentette volna a második áldás megvalósítását. Az a család vagy társadalom, amely a négypozíciós alapot Isten terve szerint felépítette, a tökéletes egyén képmásához hasonlatos, s ekképpen az Istennel egységben élő egyén valóságos objektumává válik, valamint ebből következően Isten valóságos objektuma is lesz. Az egyén és Isten is örömet érez, amikor családjában vagy közösségében mindenki látja saját belső természetének és külső formájának megnyilvánulásait. Ha Isten második áldása beteljesedik, ez a család vagy közösség Isten örömére szolgáló jó objektum lesz.

Mielőtt megvizsgáljuk, hogy a harmadik áldás megvalósításával az egyén miként válik Isten örömére szolgáló jó objektummá, nézzük meg az ember és a teremtés kapcsolatát a belső természet és külső forma nézőpontjából.

Az ember megteremtése előtt Isten megalkotta a természetet, úgy, hogy az az ember számára elképzelt belső természetet és külső formát részben tükrözze. Ebből adódóan az ember minden dolog összes lényegét magában hordozza. Az embert emiatt a kozmosz mikrokozmoszának nevezzük.

Amikor Isten az élőlényeket teremtette, az alacsonyabb rendű teremtményekkel kezdte. Idővel egyre magasabb rendű és egyre összetettebb biológiai funkciókkal bíró állatokat teremtett, s a folyamatot a legmagasabb szinten az ember megalkotásával teljesítette ki. Így az ember az állatokban lévő összes elemet, struktúrát és jellemzőt magában hordozza. Az emberi hangszálak például olyan sokoldalúak, hogy jóformán bármilyen állathangot képesek utánozni. Minthogy az emberi test a természet valamennyi gyönyörű ívét és vonalát magán viseli, a művészek aktmodellek rajzolásával fejlesztik ügyességüket.

Bár az emberek és a növények eltérő szerkezetűek és működésűek, abban megegyeznek, hogy sejtekből épülnek fel. A növények minden eleme, struktúrája és jellemzője az emberben is megtalálható. A növények levele például – megjelenés és funkció tekintetében – az emberi tüdőnek felel meg. Míg a levél szén-dioxidot, a tüdő oxigént vesz fel a levegőből. A növények törzse és ágai az emberi testet táplálékkal ellátó keringési rendszernek, a háncs és a fa az artériáknak és a vénáknak felelnek meg. A gyökerek a tápanyagok felvételére szolgáló emberi emésztőrendszerrel hasonlíthatók össze.

Az ember agyagból, vízből és levegőből teremtetett, vagyis tartalmazza a szervetlen világ elemeit is. Továbbmenve, a Föld hasonlatosságot mutat az emberi testtel: a földkérget növények takarják, a talaj alsó rétegeit vízjáratok hálózzák be, és mindez alatt nyugszik a szilárd köpennyel körbevett, olvadt mag. Ez az emberi testre emlékeztet: a bőrt szőrzet borítja, az izomzatban vérerek szaladnak, és mélyebben, a csontokban velő rejlik.

Isten harmadik áldása az ember természet feletti uralmának a tökéletességét jelenti. Megvalósulásához az uralom Isten-központú négypozíciós alapját kell felépíteni. Ahhoz, hogy az ember és a természet, vagyis Isten képmás, valamint jelkép szintű valóságos objektumai egymással teljesen egyesüljenek, szeretetet és szépséget kell megosztaniuk egymással (vö. Teremtés 5.2.3).

A természet egy olyan objektum, amely az emberi belső természetet és külső formát változatos módon mutatja be. A természet világa így ösztönző hatással van az emberekre: mérhetetlen örömet éreznek, ahogy szerte a teremtésben saját belső természetüket és külső formájukat látják megjelenni. Isten is gyönyörködik, amikor átéli a világegyetemben feltáruló belső természetének és külső formájának ösztönzését. Ez akkor válik lehetővé, amikor az ember és a természet harmonikus egysége által a világegyetem Isten harmadik objektumává lesz. Tehát amikor az ember megvalósítja Isten harmadik áldását, a világegyetem további, Isten örömére szolgáló jó objektum lesz.

Ha Isten teremtésének eszménye ekképpen megvalósult volna, még a bűn nyomaitól is mentes eszményi világ épült volna fel itt a földön. Ezt a világot a földi Mennyországnak nevezzük. Amikor a földi Mennyországban eltöltött élet lezárul, az emberek a szellemi világba lépnek át, és a szellemi világ Mennyországában örök életet élnek.

Az eddig megvizsgáltak alapján megérthetjük, hogy a Mennyország arra az emberre hasonlít, aki az egyéni tökéletességet elérte és Isten eredeti belső természetéhez és külső formájához hasonlatos. Az egyénben a lélek parancsai a központi idegrendszeren keresztül jutnak el az egész testhez, és késztetik céltudatos cselekvésre azt. Ehhez hasonlóan, a Mennyországban Isten irányítása az Igaz Szülőkön át jut el gyermekeihez, mindenkit az egység felé vezetve.