2. rész: A vallási és ideológiai konfliktusok időszaka (1648-1789)
A vallási és ideológiai konfliktusok időszaka arra a száznegyven évre tehető, amely a protestantizmusnak az 1648-as vesztfáliai békével kezdődő megszilárdulásával indult és az 1789-es francia forradalommal végződött. A kor emberei továbbra is kutatták eredeti természetükből fakadó külső és belső vágyaikat. A hit és a gondolat szabadságának gyakorlása közben azonban a teológia megosztódására és a filozófiák közti vitákra óhatatlanul sor került.
Ahogy elmondtuk, a helyreállítás gondviselésében Isten úgy dolgozott, hogy a történelem folyamán az Ábelt képviselőket újra és újra elválasztotta azoktól, akik Káint képviselték, az egyén szintjétől fogva egészen a világszintig. Az utolsó napokban ez a bűnbe esett világ is szétválik egy Káin-típusú kommunista világra és egy Ábel-típusú demokratikus világra. Ahhoz hasonlóan, ahogyan Ádám családjában is létrejött volna a jellemalap, ha Káin fejet hajt és engedelmeskedik Ábelnek, úgy az utolsó napokban a Káin-típusú világnak is alá kell vetnie magát az Ábel-típusú világnak, hogy létrejöhessen a világméretű jellemalap. Ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy a második eljövetelkor fogadhassuk Krisztust és egységes világot teremthessünk. Mindez nem valósulhatna meg, ha a Káin- és az Ábel-típusú világnézet nem fejlődött volna a konfliktusok korában, hogy a későbbiekben kétféle világban váljon szét.
2.1 A Káin-típusú világnézet
Az ember eredeti természetének külső törekvéseit keresve kialakult egy mozgalom, amely felélesztette a hellenizmus ókori örökségét, és létrehozta a reneszánsz humanizmust. A humanizmus szembehelyezkedett a középkori kultúrával: az emberi méltóságot és a természeti világ értékét az Istenért való odaadás, a vallásos elkötelezettség fölé helyezte. A középkori szellemiség dicsőítette az Istennek való engedelmességet, de lekicsinyelte a természeti világot, és az emberi testet alantasnak, sőt bűnösnek tekintette. A reneszánsz új életszemléletet hozott, amely az ember és a természet értékét magasztalta, s ezeket az értelem és a tapasztalás, a logika és kísérletek által próbálta megérteni. A természettudományok fejlődésének hatására két filozófiai iskola is kinőtt ebből a világszemléletből: a deduktív módszeren alapuló racionalizmus, valamint az induktív módszeren alapuló empirizmus.
A racionalizmust René Descartes (1596-1650) francia filozófus alapította, aki azt tartotta, hogy az igazság kizárólag az ember veleszületett értelmén keresztül ismerhető meg. Kétségbe vonta azt, hogy minden igazság forrása a történelem és a hagyományok, így csakis saját értelmére hagyatkozhatott, ahogy híres tézisében ki is fejezte: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Ez az alapelv jelentette a kiindulópontot a külvilágról való ismeretek megerősítésének deduktív módszeréhez. Bár Descartes elfogadta és próbálta is az értelem által bizonyítani Isten létezését, a későbbi racionalisták nemcsak kételkedtek, hanem meg is tagadták Isten létezését.
Az angol filozófus, Francis Bacon (1561-1626) indította útjára az empirizmust, amely azt állította, hogy az igazság csak tapasztalatok útján található meg. Ez az iskola hangsúlyozta, hogy az emberi elme egy fehér laphoz hasonlatos (tabula rasa). Azt tartotta, hogy a tudás megszerzésének érdekében minden előítéletet fel kell adni, és az igazságot a külvilág megfigyelésének és megtapasztalásának útján kell próbálni megérteni. Mind a racionalizmus, amely az emberi értelmet magasztalta, míg Istentől elfordult, mind pedig az empirizmus, amely az emberi tapasztalatot és a kísérleti tudományt becsülte nagyra, leszámolt a miszticizmussal és a babonával. Akár az értelemben, akár az empirikus megismerésben látták az élet irányításának megfelelő eszközét, mindkét filozófia hajlott arra, hogy az embereket és a természeti világot elválassza Istentől.
A reneszánsz ezt a két, humanizmusban gyökerező gondolati irányzatot bocsátotta útra. Ahelyett, hogy könnyített volna az emberek istenkeresésén, egy új életszemléletet hívott életre, amely mindenkit a külső törekvéseik követésére bátorított. Ilyen módon megakadályozta útjukat Istenhez, és Sátán uralma felé vezette őket; ezért hívjuk Káin-típusú világnézetnek. A XVIII. század fordulójára a Káin-típusú világnézet megingatta a történelem által kegyelettel megőrzött igazságokat és hagyományokat. Az emberi élet minden területét az értelmen és tapasztalati megfigyeléseken keresztül kezdték megítélni. Bármi, ami hagyományosnak vagy másviláginak tűnt – beleértve a Biblia Istenébe vetett hitet is –, teljesen elveszítette hitelét. Az emberek kizárólag a gyakorlati élet felé irányították energiájukat. Ezt tükrözte a felvilágosodás ideológiája, amely az empirizmus és a racionalizmus két irányzatából fejlődött ki. A francia forradalom hajtóereje nem volt más, mint maga a felvilágosodás.
A Káin-típusú világnézetet képviselte a deizmus, melyet Edward Herbert (1583-1648) angol filozófus állított fel. Olyan teológiát javasolt, amely teljes mértékben az emberi értelmen alapszik. A deisták elutasították azt az Aquinói Tamás óta érvényben levő hagyományos nézőpontot, mely szerint a kinyilatkoztatás és az értelem harmóniában állhatnak egymással. Istent egy olyan teremtőre korlátozták, aki mozgásba hozta a világegyetemet, majd magára hagyta, hogy attól a pillanattól kezdve azon természeti törvények szerint működjék, amelyeket Ő maga hozott létre. Tagadták, hogy az embereknek bármiféle isteni kinyilatkoztatásra vagy csodára szükségük volna. A XIX. század kezdetén a német filozófus, G. W. F. Hegel (1770-1831) elkészítette a tizennyolcadik századi idealizmus összehasonlító elemzését. Azonban Hegel több követője, akikre a francia felvilágosodás ateizmusa és materializmusa erős hatással volt, létrehozta a baloldali hegeliánusok iskoláját, amely Hegel dialektikájának logikáját a fejére állította. Ennek az iskolának egyik követője, D. F. Strauss (1808-1874) „Jézus élete” címmel írt könyvet, amiben tagadta, hogy Jézus csodáinak bibliai feljegyzése hiteles volna, és azt állította, hogy ezek a hiszékeny hívek koholmányai. Ludwig Feuerbach (1804-1872) „A kereszténység lényege” című művében amellett érvelt, hogy Isten nem más, mint az ember belső, pszichológiai természetének kivetítése. A modern ateizmus és materializmus számára ezek a viták meghatározó jelentőségűek voltak.
A baloldali hegeliánusok eszméit Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) dialektikus materializmusként foglalták rendszerbe. Strauss és Feuerbach mellett a francia szocializmus volt rájuk hatással. A dialektikus materializmust az ateizmussal és a materializmussal egyesítve létrehozták a kommunizmus ideológiáját. Így az a Káin-típusú világnézet, amely a reneszánsz után kezdett kibontakozni, majd a felvilágosodás alatt ateizmussá és materializmussá fejlődött tovább, végül a marxizmus istentagadó ideológiájába torkollott, amely a mai kommunista világ sarokkövévé vált.
2.2 Az Ábel-típusú világnézet
Vannak, akik a történelemnek a középkortól napjainkig való haladását olyan folyamatnak tekintik, amely az embereket elidegenítette Istentől és a vallástól. Így látják azok, akik a Káin-típusú világnézet szerint szemlélik a történelmet. Az eredeti természet azonban nemcsak a külső értékekre törekszik, hanem a belső értékeket is keresi. A középkor embereit eredeti természetük a belső értékek megvalósítására késztette, s ennek megfelelően megjelent egy mozgalom a hebraizmus újjáélesztésének céljával, amely a protestáns reformációban hozta meg gyümölcsét. A reformáció olyan filozófiákat és vallási tanításokat hívott életre, amelyek egy több nézőpontú életszemléletet kifejlesztve azt keresték, hogy hogyan lehet helyreállítani az ember Istentől kapott, eredeti természetét. Ezt Ábel-típusú világnézetnek nevezzük. Míg a Káin-típusú szemlélet az embereket Istentől és a hittől eltávolította, addig az Ábel-típusú világnézet a kor emberének vezetést nyújtott Isten mélyebb és komolyabb megértésében.
A német filozófus, Immanuel Kant (1724-1804) filozófiai megközelítéssel elemezte az eredeti természet belső és külső törekvéseit, ezáltal a filozófia területén utat tört az Ábel-típusú világnézetnek. „Kritikai filozófia” című munkájában egyesítette az empirizmus és a racionalizmus egymással vitázó elméleteit. Kant szerint különböző érzeteink a külső objektumokkal való érintkezésből származnak. Ezek önmagukban csak az észlelés tartalmát adják, de az észlelést magát nem tudják megvalósítani. A teljes megismerés feltétele bizonyos elvek és gondolatok megléte (amelyek a priori és transzcendentális formák), amiknek a különböző tartalmakkal (amelyek a posteriori és tapasztalati formák) egy egyesítő ítélet által kell egyesülniük. Az elvek és az intuíció ezen formái az én szubjektív részei. A megismerés tehát akkor jön létre, amikor a külső objektumokról származó különböző érzetek egyesülnek az egyén gondolkodásából és megértéséből származó, önkényes, szubjektív formákkal. Így Kant megdöntötte az empirizmus elméletét, amely azt tartotta, hogy az észlelést a külső objektumok határozzák meg, s egy új elméletet állított fel, amely szerint az észlelést a szubjektív elme uralja.
Kant filozófiáját nagy érdeklődéssel fogadta az idealista filozófusok sokasága, köztük Johann G. Fichte (1762-1814), Friedrich Schelling (1775-1854) és különösen G. W. F. Hegel, aki a hegeli dialektikára alapozva utat tört az új filozófiának. Az Ábel-típusú világnézet az ő idealizmusuknak köszönhetően nyert teret a filozófia területén is.
A vallás területén is felbukkantak új mozgalmak, melyek ellenezték a racionalizmus uralkodó befolyását a vallásban, és a vallásos buzgalom fontosságát hangsúlyozták a lelki életben. A misztikus élményeket többre értékelték a tanoknál és a szertartásoknál.
Németországban például a Philipp Spener (1635-1705) vezetésével megjelenő pietizmus erősen hajlott a konzervativizmus felé, és kitartott a hagyományos hit mellett, ám egyidejűleg a misztikus élményeket is hangsúlyozta. A pietizmus átterjedt Angliába, és a hívők körében virágozva új egyházi mozgalmaknak adott lendületet, köztük a metodizmusnak, amelyet a Wesley fivérek alapítottak (John: 1703-1791, Charles: 1707-1788). Munkájuk nyomán a szellemileg megrekedt Angliában hatalmas megújulási folyamat vette kezdetét.
Az ugyancsak angol misztikus, a kvékerizmus alapítója, George Fox (1624-1691) azt állította, hogy Krisztus az a belső fény, amely bevilágítja a hívők lelkét. Kitartott amellett, hogy a Biblia valódi jelentését senki sem értheti meg mindaddig, amíg nem fogadja be a Szentlelket, nem részesül a Jézussal való misztikus egyesülésben, s így nem tapasztalja meg Krisztus belső fényét. A kvékerek Angliában komoly üldöztetéseken mentek keresztül, míg végül Amerikában találtak otthonra.
Emanuel Swedenborg (1688-1772) korának hírneves tudósa volt. Miután megnyíltak a szellemi érzékszervei, módszeresen kutatni kezdte a szellemi világot, és sok titkát fel is fedte. Noha kutatásait a teológusok sokáig figyelemre sem méltatták, napjainkban, amint egyre több ember képes kommunikálni a szellemi világgal, Swedenborg munkája egyre növekvő elismerést vált ki. Az Ábel-típusú világnézet ezeken a külön utakon járva fejlődött ki arra a szintre, hogy létrehozza a ma is létező demokratikus világot.